Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - FIGYELŐ - William Sansom: Kísértések
sodorta. Felkapta hát az első képeslapot, és megjátszott érdeklődéssel vette szemügyre egy kacagó filmcsillag színeit és hiányos öltözetét. Mégis, a kép inkább felüdít, mint ha futó, rossz hangulatán töpreng. Ha ez a filmcsillag valóban ott lett volna a szobában, Clara még jobban elszomorodik; de ezek a fényképek mesebeli emberekről, akiket a sajtó hagyományai, a távolság, s a celluloidképzelet valószínűtlenné tett — korábbi álmainak képét idézték arról, amit a jövőtől remélt, amikor még ez a reménység, mint az ifjúság egyetlen vagyona ellensúlyozta a valóságot. A nyugalmas levegőben, amely a szobát olyan tapintható csönddel permetezte be, egyedül a kemény lapok zörgése okozott zajt. Kint, valahol a nyári éjszakában egy gépkocsi suhant, sebességet váltott, egy sarkon befordult, nekiiramodott, és ingerült sivítással elenyészett a semmiben. A lány az ágynemű nyújtotta védelemben megkönnyebbülten fészkelődött. Attól, hogy gondolatban Ismét kész volt ide-oda kószálni, fokozatosan feloldódott, de ezúttal saját képzeletének törvényei szerint, a hálószoba falain kívül csavargóit. Lustán abban az általa kívánt helyzetbe sodródott, amely közte és munkaadója, egy bolttulajdonos között alakult ki: nagy hangon előadta neki elhatározását, hogy az elkövetkező szombati nappal felmond. Ezt a munkaadó rögtön visszautasította. Ö aztán még mindig emelt hangon felsorolta az indokait, kitartott eredeti döntése mellett — s végül, miközben a vér lüktetni kezdett a homlokában, benyújtotta a felmondását... Ettől bizonyára rögtön meg is rettent, mert hirtelen ismét a szobában találta magát — és elhallgatott. Letette a képeslapot, körülnézett. Még mindig érezte a láthatatlan ködöt — az is lehet, hogy valódi köd ülte meg a szobát; a bútor a szokottnál is mozdulatlanabb volt. Ujjával megpöccintette a képeslapot. Hangosan, a szokottnál is hangosabban zörgött. Gondolatban visszakanyarodott a gyilkoshoz, abbahagyta a dobolást, és gyorsan a csukott ajtóra pillantott. A gyilkosságok emlékének az elmúlt percekben ott kellett lappangania tudata alatt. A sokféle tudatlan izgalom, amit ezek a hírek néha magukkal hoznak, valami villamosság, s annak az érzése, hogy valahol történt valami, alig érezhetőn felélénkítették. Hirtelen összeborzadt. Ezek a gyilkosságok a szomszédos Victoria kerületben történtek, valójában — számolta — csak öt-hat utcával odább. A függöny meglebbent. A lány szeme már az első nesznél kerekre tágult, s a függönyre tapadt. Ezúttal az a légáramlattól nemcsak borzon- gott, de örvényleni és dagadozni látszott. Szívét hideg zsibongás lepte meg és tartotta összeszorítva. S a függöny, a kék körfüggöny, most a szőnyeg felett teljes hosszúságában feléje csapott. Volt valami mögötte, ami lobogtatta; s ami most megindult a lány felé, de a függöny alja újra meglebbent, vitorlaként csattogott, s kettényílt, hogy a lány láthassa, nincs mögötte más, csak az éjszaka, az üres erkély — majd ugyanolyan hirtelen elernyedt és visszahullt oda, ahol az imént csüngött mozdulatlanul. Clara kibocsátotta tüdejéből a levegőt, amit eddig egyre sápadtab- ban, de visszatartott. A szél azonban újra megmozdult, s különös dudor képződött az összepréselt levegőben. S a függöny újra békésen lógott az ablakon. Clara bágyadtan nyeldesett. Összehúzta magát és elhatározta, hogy becsukja az ablakot — jobb, ha kerüli az ijedelmeket, ki tudja, mit bír, s mit nem bír az ember szíve. De ezekután aligha merte volna megközelíteni a függönyt. Ahogy a lidércnyomás emléke még az ébredés után perceken át kísért, úgy árasztották magukból a függönyök is a rémületet. Clara csöndesen feküdt. Pár perc múlva elcsitult benne a féle
