Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - William Sansom: Kísértések

estét pihenésnek szánta. Kimosta az alsőneműjét, a harisnyáit, korán megvacsorázott, hogy minél többet olvashasson és alhasson. Két vagy három magazin is fészkelt paplanba burkolt ölében. De a csillogó, fényűzően kivitelezett lapokat a végére tartogatta; most úgy feküdt, hogy szeme átsiklott a betűkön — félig olvasott, félig a csöndet ízlelgette, s érezte, milyen zárt világban él, bár az utca csak egy emelettel fut alatta. Saját hálószobájában van, mégis közel az emberekhez, akik gyanútlanul járnak-kelnek alig néhány lábnyira az ablaka alatt. Ismeretlen lépések közeledtek és távolodtak a kövezeten — s a lépések még ezen a csöndes nyári éjszakán is olyan tompán kongtak, mint mikor köd burkolja a járdát.

így hallgatózott egy pillanatig, majd ismét az újság felé fordult, újraolvasott egy erőszakos, fekete elmet, amely a távoli másik félgömbről hozott hírt, néhány száz tüntető haláláról, és hagyta, hogy kalandozó tekintete újra elszakadjon a szavak fárasztó, szürke tömegétől. A lap szeglete és az olcsó papír a hivatalok s a földalatti vasút világát idézték durván, szemben a rózsaszín paplan lágy szövetével. A lány összehúzta a szemöldökét, s éppen az egyik fényesebb magazin után akart nyúlni, amikor szeme a nyitott oldalon egy rövid, zömök címfejen akadt meg, amely egy vastagon szedett hasáb fölött a Victoria kerületi gyilkosságokról adott hírt. Még kényelmesebb helyzetbe fészkelte magát, és erősen odafigyelt, hogy az utolsó betűig megértse az élvezetes szakaszokat.

De a rendőrség hiába nyomozott. Nincs újabb gyilkosság, és nem vettek őrizetbe senkit. Ámde mégis, a szerkesztőség bevezetője után egy elméleti fejtegetésre bukkant, amilyet az újságok gyakran közölnek, ha a tények rejtve maradnak, hogy a tudomány haladásával szépítgessék a kudarcot. A cikk szerint feltételezték, hogy a Victoria kerületi gyilkos az elvetemült Ripperéhez hasonló mániában szenved, az áldozatokat ugyanis többnyire ő is „egy bizonyos foglalkozási ágból“ szedte; Ily módon arra lehet következtetni, hogy a Victoria kerületi gyilkos ugyanazzal az őrjöngő gyűlölettel viseltetik a nőknek egy fajtájával szemben, mint Rippere.

Clara letette az újságot — arra gondolt, hogy egy dologban ő sohasem engedett, igazán soha, egy lépést sem, nem úgy, mint azok, s ugyan mi haszna is lett volna belőle? Aztán ösztönszerűleg megfordult, hogy belenézzen az öltözőasztalka tükrébe, látta megviselt, sápadt arcát, zsákszürke haját, s érezte, mennyire elhagyatott; belül, az ő tiszta, becsületes testében megmozdult az az ismerős irigység, az a tehetetlen keserűség, amely életének minden napján legalább egyszer felkereste — hogy soha senki nem ostromolta még erős érzelmekkel, sem azzal, hogy szereti, sem azzal, hogy gyűlöli, sem a törődésnek egyéb megnyilvánulásaival. Majd az a gondolata támadt, hogy bármi is történt azokban a hálószobákban, bármilyen szörnyűség, a gyilkosban az alany legalább mély szenvedélyt lobbantott, hogy a lány, az áldozat tele volt pozitív vonzóerővel, amely a férfit cselekvésre kényszerítette. Nehezen képzelhető el, legalábbis az említett körülmények közt, egy szenvtelen gyilkosság. A gyűlöletet és a szerelmet sokszor tartották már egyetlen gyötrő érzés két formájának. Amikor eljön a gyilkosság pillanata, a legszenvedélyesebb pillanat, s az egyik személy minden erejét és figyelmét a másikra összpontosítja, akkor csakis valamilyen földöntúli bénulás, valami szerelemhez hasonló állapot kerítheti hatalmába a gyilkost.

Clara végleg félretolta az újságot, mert ha a külsejére gondolt, igyekezett rögtön másra terelni a figyelmét, nem gondolni arra, ami rögeszméjévé vált, és haszontalan kedélybántalmakba, önsajnálatra tékozolt órákba