Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Budapesti színházi jegyzetek
Ebben az évadban Várkonyi Zoltán Murray Schisgal Szerelem, ó! című, elég jelentéktelen játékából valóságos színpadi csodát művelt, Both Béla Sean O’Casey már kissé ásatag Bíbor por című „rendhagyó“ komédiáját tette a ma nézőjének élvezhetővé, Egri István Luigi Pirandello kitűnő Csörgősipká já- val remekelt — ám az elismerést érdemlő sikerek ellenére, általában megmaradt a nézőnek az a benyomása, hogy ezek inkább egy kiművelt, nemes hagyományt folytatnak, s nem a modern színházat fejlesztik. Sok esetben a naturalizmushoz ragaszkodó nehézkes színpadkép gátolta meg a korszerű színi hatás érvényesítését, amely távolodik ugyan a másolástól, de nem él, vagy csak tapogatózva, még igen bátortalanul él a jelzés kimeríthetetlen lehetőségeivel. Csak egész kivételes esetekben lehetünk fenntartás nélkül elégedettek a díszlettervezők munkájával, mint legutóbb az idősebb nemzedékhez tartozó Varga Mátyás megoldásaival Vörösmarty tragédiájának és Peter Weiss Maraŕ-jának színrevitelénél. Bizonyára nem véletlen, hogy éppen ennek a két drámának nagysikerű bemutatói jelzik igen erőteljesen a tradíciókban megmerevedett Nemzeti Színház meglepő újulását, s azt a tényt, hogy újra az ország első, vezető színházává válik. Ez az örvendetes előretörés elsősorban Marton Endre rendezői munkájának érdeme. Marton eddig is a magyar rendezők élsorában állt, de ezzel a két utolsó rendezésével — soron következő munkájáról, Arthur Miller Bukás után című drámájának rendezéséről itt még nem számolhatok be — világviszonylatban is elérte a legmagasabb színvonalat. Marat-ja lebilincselően érdekes, azt az újat hozza, amelyet a magyar színpad eddig legjobb produkcióiban is nélkülözött: az izgalmas mait, amely nem feledkezik meg a hatáskeltés bevált eszközeiről, ám ugyanakkor lélek- elemző készséggel nyúl a mélybe, a felület alá, hogy rejtett összefüggéseket, lelki indítékokat tárjon fel, s olyan költői szépségeket és igazságokat hozzon előtérbe, amelyeket a hagyományos rendezés képtelen megmutatni. A Vörösmarty-tragédiánál más szinten, de ugyanazon a hőfokon, ugyanazzal az intenzitással megismétlődik a rendezői bravúr: az előadathatatlannak mondott dráma az átdolgozok: Benedek András és Mészöly Dezső minden elismerést megérdemlő munkája segítségével olyan színpadképes alkotássá vált, amely ezt a könyvdrámát egyenesen Katona József Bánk bánja mellé állította. A színpadkép a prágai Nemzeti Színház legjobb díszletmegoldásaira emlékeztet, Marton Endre munkája pedig Elia Kazan, Jean- Louis Barrault, Ingmar Bergman, Zeffirelli, Peter Brook vagy nálunk Alfred Radok, Otomar Krejča, Jozef Budský legjobb rendezéseivel rokonítható. A megújulást Peter Weiss A vizsgálat című 11 énekes oratóriumának januári bemutatója is megerősíti. Peter Weiss művéről a magyar fordítás megjelenése után a Szemle hasábjain már beszámoltam, ezért itt nem térek ki elemzésére, csupán Major Tamás rendezésére utalok, aki a részlethibák ellenére nagyon sikeresen megoldotta a lehetetlent: egyetlen színpadképben harminc szereplőt oly játékra késztetni, amely kitűnően érzékelteti a szinte meg nem jelenít- hetőt: az auschwitzi haláltábort és azon túl mindazt a förtelmest és pusztítót, amely látensen most is él, rejtve és nyíltan jelen van, és ezért forrón aktuális. Nem tudom, vajon az iszony emlékeitől rettegő és szabadulni akaró közönség estéről estére megtöltí-e a megújult Nemzeti Színház nézőterét, de azt elmondhatom, hogy akik eljönnek és meghallgatják Peter Weiss költői intelmét, egy megrázó, mélyen elgondolkoztató színházi est élményével gazdagodnak. Oj magyar színmüvek Múlt esztendei beszámolómban az új magyar dráma stagnálásáról, a visszaesésnek és lemaradásnak olyan tünetéről írtam, amely azért volt olyan sajnálatos, mert ugyanakkor nemcsak a nyugatiak: Arthur Miller, Williams, Dürrenmatt, Max Frisch, Peter Weiss, Osborne, Weskern, Pinter és mások folytatták a színpad meghódítását, hanem a hazai cseh és szlovák drámairodalom is jelentős sikereket könyvelhetett el, és az abszurd dráma vonalán francia, lengyel és cseh színpadokon sem mutatkozott stagnálás. Irodalmunk egyik vezéregyénisége, Németh László ebben az évadban három eddig be nem mutatott színművével jutott színpadhoz. Legelőbb Puskin- drámája, a Csapda került bemutatásra 368
