Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Budapesti színházi jegyzetek

látásmódjára emlékeztet, az összlátásra, ahol az együtt látott színek ilyenek és olyanok is, tehát a benyomások, belső monológok is állandó mozgásban vannak, magukat is kiegészítik a mozgás változásának irányában. Jól tudja, hogy a kívülről észlelhető idő belülről a legkülönféleképpen változtathatja dimenzióit. A filozófussal, absztrahált téziseivel vitába lehet szállni, de a valóság területén alkotó művész építménye szétrombolhatatlan.

Sartre novellái a XX. század létezés- regényének jelentős fejezetei, amelyeket lényegesen ki lehet egészíteni egy más világrész, más társadalmi rendszer életével és egzisztenciájával, de amelyek nélkül — Sartre szépirodalmi munkássága nélkül — elképzelhetetlen századunk teljes igényű művészi felmérése.

Monoszlóy Dezső

Budapesti színházi jegyzetek

A budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó nemrég Két évad és ami megelőzte címmel Nagy Péter színházi kritikáit Jelentette meg. A gyűjtemény előszavában a Jeles esztéta és kritikus ezeket írja: „A két világháború között eluralkodott az egész magyar színházi életben a sztárkultusz: voltak színészsztárok (gyakran rendkívül tehetséges művészek j, akik nevükkel, megjelenésükkel biztosították a sikert, ezért sem ők, sem rendezőik nem is törődtek azzal, hogy mi veszi körül őket a színpadon; s voltak rendezősztárok, akik viszont színpadi trükkökkel, technikai és tömegmozgatási szemfényvesztéssel terelték a mű helyett magukra a figyelmet. Sem rövid, sem könnyű út nem volt, amíg a magyar színház ettől a rossz tradíciótól megszabadult, s ma sem mondhatjuk, hogy nyomai itt-ott fel ne bukkannának...“ Nagy Péter megállapításai fedik a külföldi figyelők nézeteit is, akik mindenkor a legnagyobb elismeréssel emlékeztek meg a magyar színjátszás kimagasló egyéniségeiről. Ma is egyöntetű az a vélemény, hogy a magyar színpad a kivételes tehetségű művészek egész sorával büszkélkedik, akiknek csillagszerű tündöklése mentes minden hangos reklámtól, s akiket a munka aranyfedezete megóv a kikiáltott sztárok általános sorsától: a gyors eltűnéstől. Básti Lajos öreg Bolyaija vagy Sárkány professzora Németh László drámáiban, Bessenyei Ferenc Othellója vagy Galileije, Darvas Iván Becketje Anouilh drámájában, Gábor Miklós Hamletje és Negyedik Henrik királya, Kálmán György Marat-Ja, Latinovics Zoltán Rómeója, Major Tamás III. Richardja és Tartuffe- je, Páger Antal Prelátusa Thurzó Gábor új színművében, Sinkovits Imre Czillei Ulrikja Vörösmarty tragédiájában, Szabó Gyula Mocorgója, Bulla Elma Szent Johannája, Psota Irén Yermája Lorca drámájában, Ruttkay Éva Natasája, Tolnay Klári Blanche-a T. Williams színművében. Váradi Hédi Charlotte Corday-je Peter Weiss drámájában olyan alakítások, amelyek nemcsak a tradicionális szavaló- stílustól megszabadult nagy magyar színművészek legnagyobb alakításaihoz mérhetők, hanem bármely európai főváros színpadán is kimagaslónak bizonyulnának. (Felsorolásom, amely Javarészében a legutolsó évadok leghatásosabb sikereit említi, nem tart a teljességre igényt.)

Ezek a színpadi teljesítmények határkövet jelentenek a magyar színjátszás történetében, és egészséges eredményeikkel jelzik, hogy a budapesti színpad kezd korszerűbbé válni. A kiemelkedő alakítások öncélúsága már alig kísért, a színészek nem bontják meg az együttes egységét, de támogatják, erősítik a hatást. Az érdem itt jórészben már a rendezőt illeti, aki lemondva a sztár- ságról, tehetségével az igazi egység (Ensemble-Kunst) megteremtését szolgálja. Nem vitás, hogy a drámai színpadok Adám Ottó, Egri István, Horvai István, Kazimir Károly, Major Tamás, Vámos László és Várkonyi Zoltán személyében nagy műveltségű és nagy tudású, gazdag képzeletű, tapasztalt rendezőkkel rendelkeznek. Valamennyien színpompás és hatásos előadásokat tudnak produkálni, munkájuk egyre gyakrabban mentes a realistának mondott, hagyományos színjátszás már-már múzeá- lisnak tűnő megkötéseitől, tele vannak friss ötletekkel, lendülettel, és különösen a vígjátékokat viszik sikerre.