Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: A XX. század „létezésregényének” fontos fejezetei
ke megmenekülhet a sortűz elől, ha elárulja Ramon Gris tartózkodási helyét, ő azonban inkább a halált választja, és hogy félrevezesse a nyomozó hatóságokat, társának búvóhelyéül a temetőt nevezi meg. A véletlen azonban úgy hozza, hogy Ramon Gris éppen ott keres menedéket. így válik Ibbieta akaratán kívül árulóvá. A Szoba című írásban Éva kitart tudathasadásos férje, Pierre mellett. Végigéli férjének ijesztő vízióit, s bár nem tudja megállítani a megindult szobrokat, az egészségesek tengerében ő is ennek a különös szobának a toronyőrévé válik, s ennek a ragaszkodásnak a szuggeszciójában bizonyos szempontból valóban világító toronnyá változik ez az önkéntes bezárkózás. Herosztratosz elesett kis embere a megszokott s az általános ellen való lázadásban ennél is továbbmegy. Miután szorongató kisebbségi érzete nemcsak a tömegtől, de még a nőtől is távoltartja, a fellázadás lehetőségén töpreng. A példaképet egy véletlen beszélgetés szolgáltatja. A beszélgető Herosztratosz- -szal érvel, aki felgyújtotta a világ hét csodájának egyikét, az Efesusi templomot. Ennél többre nem futotta erejéből. De vajon maga a rombolás nem nő-e az építés jelentősége fölé? Herosztra- toszt megőrizte a történelem emlékezete, de ki tud a templom építőjéről? A példakép cselekvést sugall, méghozzá anarchista cselekvést. A novella kis embere revolvert vásárol, s leteríti az alkalmilag kiválasztott áldozatokat. Az Intimitásban Lulu visszatér impotens férjéhez Henrihez, és elmenekül a férfias (tehát tipikus) Pierre-től, mert •valamiféle túlzott női szenzibilitás vagy a gyöngédség bűvölete a tehetetlen be- hemóthoz, s az ilyenformán neki kiszolgáltatott lényhez kapcsolja. A főnök gyerekkorának hőse, Lucien, pompásan megrajzolt fejlődésen keresztül jut el ahhoz a döntéshez, hogy bajuszt növesszen, mert még nem elég félelmetes az arca, hogy a burzsoá társadalom hivatott vezetőjévé váljon. A tartalmi kivonatok azonban távolról -sem érzékeltetik az egyes novellák igazi esszenciáját. Legföljebb amolyan nomen- klatorikus megállapításokhoz vezetnek. Eszerint: Sartre elbeszéléseinek világa halálraítéltek, őrültek, impotensek, buze- ránsok és gyilkosok világa. De vajon ez a szertári felsorolás megegyezik-e az egzisztencialista világnézet világával? Semmi esetre sem. Az egzisztencialista filozófia a Semmi és a Lét kontradikció- jában gyökerezik, és ebbe a széles keretbe minden belefér, tehát még egy egészséges világ látomása is. Hol találhatók meg akkor Sartre hősei? Könnyű a válasz. Magában az életben, a valóságos létezésben. Ha tehát mindenáron aplikációt keresünk, ennek az irányát könnyen meg is fordíthatjuk. Vegyünk egy-két példát. Hegel ellen Kierkegaard kitalálja a kvalitatív dialektikát (tagadja a mennyiség' átcsapását minőségbe), s helyette a „rejtélyes hirtelenséget“ tanítja. És most nézzük Sartre-t, az egzisztencialistát. A Herosztratosz-novel- lában nem ugyanazt a tézist aplikálja-e? Csakhogy a művészien megformált írás közelebb áll az élethez, mint a filozófia távolabbi absztrakciója. Miért ne apliká- lódhatnának a novella tanulságai filozófiai tézisekké? És a többi érv igazsága is ilyen dualisztikus. „Az ember először létezik, feltűnik a világban, és csak azután határozza meg magát", vallja Sartre, a filozófus. S mit csinál Sartre, az író? A főnök gyerekkorában éppen ezt az állítást bizonyítja. De a főnök gyerekkora egyúttal valódi élet és művészi konklúzió. Ha igaz a filozófiai aplikáció, az irodalmi aplikáció lehetősége is igaz. És így vagyunk Kierkegaard és Heidegger aggodalom- és magányérzetével is. Miért fakadna Sartre aggodalom- és magányérzete ilyen távoli filozófiai absztrakciókból, amikor az élet konkrét ábrázolása során annyi meggyőző képet tudott rögzíteni? Más kérdés, vajon ez az általa ábrázolt valódi világ meghökkentő, kiábrándító, pesszimista, ilyen vagy olyan világ-e. Egy bizonyos: stílusa sohasem didaktikus. Tehát sohasem állítja, hogy így vagy úgy kell élni. Ábrázolja a létezés birodalmának egy bizonyos darabját, s azután az olvasóra bízza e világkép elfogadását, felmérését, kiegészítését. Sehol sem bizonygatja, hogy csak ilyen a világ. Mindössze annyit mutat meg, s ezt a részletképet nagy művészi emócióval, hogy ilyen is van. Az igazság keresésében maximális szókimondásra törekszik, de ezt nem naturalista eszközökkel éri el. A naturalizmus külön és egymás után rajzolta a maga színeit. Sartre írásművészete leginkább a posztimpresszionista festők
