Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: A XX. század „létezésregényének” fontos fejezetei
érte“. Hatálsa mindezek ellenére ma is érezhető az orosz költészetben. Ivan Bunyin — bár inkább prózai remekeiért kapta a Nobel-díjat — verseinek finom mi vűségé vei és nyelvi tökéletességével ragadta meg olvasóit. Magyar fordítójának, Fodor Andrásnak a véleménye szerint Tyutcsev és Biok között alighanem ö az orosz századforduló legkiválóbb költője. Elismeréssel szólnak költészetéről tekintélyes hazai kortársai is. „Kitűnő költője a tiszta, ha lehet mondani, brahmini tisztaságú iskolának. Verseit mindmáig nem méltányoltuk. Vannak köztük igazi remeklések, ami a kifejező erőt s az alig megfogható dolgok megjelenítését illeti" — mondja róla Pausztovszkij. Az antológia Majakovszkij mellett helyesen hangsúlyozza Szergej Jeszenyinnek, az orosz falu izgalmasan modern költőjének jelentőségét, s érdemükhöz méltón szólaltatja meg a szovjet-orosz líra olyan érdekes és különleges tehetségeit, mint Borisz Paszternákot (a János vitéz orosz tolmácsát), Oszip Mandelstamot, Eduard Bagrickijt, akinek ogyesszai verseiből Iszaak Bábel prózájának titokzatossága érződik, és Nyiko- laj Zabolockijt (a Toldi orosz átköl- töjét). A Klasszikus orosz költők című válogatás az Európa Könyvkiadó antológiasorozatának egyik legsikerültebb darabja. Az antológia, melyből — iPusikin szavaival szólva — valóban „orosz szív szól, orosz föld ülatoz", nemcsak az orosz költészet gyöngyszemeinek kincsesháza, hanem kiváló műfordító gárdánk nagy seregszemléje is. E kötetben az orosz költészet tolmácsolásának művészi színvonalát olyan költő-műfordítók neve fémjelzi, mint Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Képes Géza, Äprily Lajos, Rab Zsuzsa, Fodor András, Franyő Zoltán, Lator László és mások. Az antológiát Elbert János jegyzetanyaga egészíti ki, amely pontosságánál és tömör szakszerűségénél fogva az orosz költészet vázlatos fejlődésképének is tekinthető. Kövesdi János A XX. század „létezésregényének" fontos fejezetei André Gide naplójából gyakran idézett gondolat, hogy Sartre és Camus „borzalmas abszurditása“ csak öngyilkos horizontokat tárt az emberiség elé. Gabriel Marcel keresztény egzisztencialista még ennél is tömörebben fogalmaz, amikor Sartre-t nyugat sírásójának nevezte el. Az idézett kategorikus kijelentéseket persze könnyen ki lehetne egyensúlyozni ugyanezeknek a szerzőknek máshelyütt közölt és Sartre-ra vonatkozó elragadtatott kijelentéseivel. Mindez a fáradozás azonban nem hozna közelebb a Sartre-i életmű egyes részleteinek a megértéséhez, csupán ködös általánosításokhoz vezetne. Mint ahogy általánosításhoz vezet az a közkedvelt megállapítás is, hogy Sartre főműve a filozófiai és etikai elveit összefoglaló Lét és Semmi, s szépirodalmi művei mindössze ennek a főműnek az apliká- ciói. Más szóval: Sartre, a filozófus előtte jár Sartre-nak, az írónak — előírja a téziseket, s a tézisek alapján az író feladata csupán a feldolgozás és a transzformáció. Az ilyesféle szellemi szimbiózis hirdetése és az írói másod- lagosság bizonygatása bármennyire látványos próbálkozás, végeredményben sikertelennek bizonyul. Ez nem jelenti azt, mintha kételkednénk azoknak a természetes szellemi párhuzamoknak a létezésében, amelyek minden író művében mint világnézet és annak kifejezési formái együtt haladnak; egyedül a tézisekre visszavezethető automatizációt tagadom. Az írói munka ugyanis mindig teremtés, és sohasem aplikáciő. Sartre esetében sem az. Ha csak a Fal című kötetébe sorolt öt novellát vizsgáljuk, ez a vizsgálat is elég meggyőző bizonyítékot szolgáltat. Miről van szó ezekben a novellákban? A vulgarizált és sematizált tartalmi kivonatok, igaz, nem sokat sejtetnek. A Faiban halálra ítélt forradalmárok utolsó éjszakáját mutatja be. A vádlottak egyi
