Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - Kövesdi János: Klasszikus orosz költők

Véleményünk szerint a válogatásnak Batyuskov szerepét is jobban kellett volna hangsúlyoznia, hiszen Batyuískov életműve fontos határkő a régi orosz költészetben; vers technikai szempontból annyira felülmúlta elődeit és kortársait, hogy utána már csak Puskin következhetett. „Ö volt az első orosz költő, akinek költészetében éppen a művészi elem volt az uralkodó. Batyuskov nélkül nem lett volna Puskinunk“ — mondja róla elismerően Belinszikij.

Az olvasók szélesebb köre talán első ízben találkozik olyan XIX. századi költőkkel, mint Panajev, Delvig, Mjatlev, Polezsajev, Tumanszkij, Benegyiktov, Kraszov, Alekszej Kolcov, Jazikov stb., akik ugyan nem tartoztak az élvonalba, s nem hagytak hátra olyan ragyogó életművet, mint Gribojedov, Puskin, Lermontov, Nyekraszov, Baratinszkij és mások, költői világuk mégis érdekes színfoltja a korabeli orosz költészetnek. Legtöbbjük csendes szavú, szemlélődésre hajlamos poéta volt, s elsősorban az az érdemük, hogy műfajilag és formailag gazdagították a klasszikus orosz lírát. A „népdalköltő“ Alekszej Kolcov hatása pedig — rövid élete és nem1 nagy terjedelmű életműve ellenére — egész Jeszenyinig ér.

Az antológiában méltó helyet kapott az orosz költészet nagy karmestere, Puskin, akinek fellépésétől számítja Be- linszkij „az új, igazi orosz költészet történetét", s aki Csernisevszkij szerint „az irodalmat a nemzet ügyévé emelte". Itt természetesen nem lehet feladatunk Puskin költészetének az elemzése, de ez alkalomból hadd idézzük meg nagy kor- társát, Gogolt, aki két rövid mondatban a lényeget mondta el Puskin költészetéről: „Ahány vers, annyi villanása, részlete az orosz élet hatalmas panorámájának. Csak az ókoriak ismertek ennyi egyszerűséget, csak ők tudták a világot ilyen áttekinthetően elénk tárni“. A válogatás kizárólag a lírikus Puskint mutatja be, s >ez indokolt is: terjedelmes elbeszélő költeményeit és verses regényét megismerhetik az olvasók a magyarul több kiadásban közreadott Puskin-kötetekből.

Van ennek az antológiának egy egyedülálló érdeme: az, hogy „felfedezte“ a magyar olvasóközönség számára a XIX. századi orosz líra méltatlanul elfeledett és háttérbe szorított nagy alakjait:

Fjodor Tyutcsevet (aki Schelling és Heine barátja lévén „idegen szépségekkel" gazdagította az orosz költészetet; eredetisége elsősorban verseinek különleges belső feszültségében, árnyfinom- ságú szövetében és rendkívüli képalkotó erejében rejlik) és Afanaszij Fetet, Csajkovszkij „muzsikus költőjét", a villanásnyi lelkiállapotok, a sejtések és finom impressziók gyengéd húrú megszó- laltatóját. Mindkét költő életművében már csak kifakadásra vár a szimbolizmus csírája — így lettek ők az orosz szimbolisták (elsősorban Brjuszov, Szo- logub és Biok) közvetlen előfutárai. E válogatás szerkesztői tulajdonképpen felfedező munkát végeztek Valerij Brjuszov, Alekszandr Biok és Ivan Bu- nyin bemutatásával is, mivel a dogmatikus irodalomtörténeti szemlélet következtében — hazájukban és Magyarországon egyaránt — még az utóbbi évtizedekben is eléggé háttérbe szorultak. Brjuszov, aki Gorkij szerint „a legkul- túráltabb író Oroszországban", izgatottan figyelte a nagy világirodalmi mozgalmakat, s lírájába olvasztotta azok minden értékes vívmányát; az 1917-es szocialista forradalomban elsősorban a kulturális forradalom lehetősége ragadta meg. Biok tanító-tanítvány viszonyban állt Brjuszovval, de messzemenően felülmúlta mesterét, s az orosz szimbolizmus legnagyobb költője lett. Művészi és emberi énjének domináló vonása az ellentmondásosság. Az Októberi Forradalomhoz való viszonya ma sem1 világos teljesen, Tizenketten című poémájában mégis megkapó erővel ábrázolta a forradalmat. A forradalomhoz való viszonyát talán A. J. Cingovatov professzor határozta meg a legelfogadhatóbban: „Az Októberi Forradalmat Biok úgy üdvözölte, mint várva várt kivezetőutat a zsákutcából, saját maga, a társadalom, Európa és a világ zsákutcájából, de meghatározott aspektusban; a baloldali narodnyik utópiák és a misztikus-apokaliptikus álmok aspektusában. A reális kiút ebben a szubjektív felfogásban reménytelenül imagináriusnak bizonyult: keresztény-kommunistának plusz szkíta- mongolnak". Biok háttérbe szorítását nyilván erősen befolyásolta Lunacsar- szkijnak ez a — különben objektív — véleménye: „...a szocializmust mint új gazdasági rendszer építésének a feladatát valami távoli hideg dolognak látta

— egyszóval egyáltalán nem lelkesedett