Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - Gály Iván: Ámokfutó vagy összeesküvés

Ámokfutó vagy összeesküvés

Bár a hidegháború éveit már magunk mögött tudtuk, azon a borongós, hűvös november végi napon mégis megfagyott bennem a vér.

Szállóm halijában ültem, alig néhány száz lépésnyire a Brandenburgi Kaputól, •szinte kőhajításnyira a város szívét átszelő faltól, s ebben a nem véletlenül írontvárosnak tartott foghíjas, komor kő- rengetegben esett rá a pillantásom a Berliner Illustrierte Zeitung első oldalán ordító nagy betűkre: Meggyilkolták John F. Kennedyt. S azt hiszem, akkoriban nem volt a világnak még egy pontja, ahol a gondolkodó emberből elrettentőbb hatást váltottak volna ki ezek a szavak, mint éppen ott, Berlinben.

De nemcsak ott, hanem az egész civilizált világban is bombarobbanásként hatott a hír. Szerepe volt ebben a tragédia idegeket borzoló váratlanságának és annak is, hogy az Egyesült Államok elnökével érdekes, de nem érthetetlen módon milliók rokonszenveztek, még a mi táborunkban is. Méltó partnernek ismerték el őt a szocialista országok vezetői, akik nem hajlamosak ugyan semmi érzelgősségre és még kevésbé arra, hogy megfeledkezzenek Kennedy politikájának a világ békéjére kedvezőtlenül ható mozzanatairól, mint a Kuba-ellenes kaland, de mindezek ellenére az amerikai burzsoázia mérsékeltebb, demokratikusabb, megegyezésre hajlóbb szárnyának reálpolitikusát látták benne.

Halálának híre azonban főként azért váltott ki megdöbbenést, mert nem tudhattuk, milyen erők húzódnak meg a merénylet mögött, és milyen szenvedélyeket robbanthatnak ki. Az első órák, az első hírek semmi jóval sem kecsegtettek. Különösen az a közlemény, amelyet később szerencsére megcáfoltak, hogy a merénylettel gyanúsított Oswald

— kommunista ... Egyszóval azokban a novemberi napokban sok minden történhetett volna. Több, mint három év telt

el azóta, s az esemény fontosságát bizonyítja, hogy a Kennedy-gyilkosság ügye máig sem került le a napirendről, milliókat tartanak még lázban, feszültségben a felette gyanús körülmények. Hiába jelent meg tíz hónappal később a War- ren-bizottság jelentése, amely 552 tanú vallomásának és a bizonyítékoknak 26 kötetes adattengerére támaszkodva sommásan vonta le a következtetést, hogy Kennedy nem lett semmiféle — sem jobb-, sem baloldali — összeesküvés áldozata.

Amerikában, de másutt is, több könyv megjelent azóta, amely sok pontban kétségbe vonja a Warren-bizottság jelentésének hitelét. A könyvek zöme azt az álláspontot képviseli, hogy Oswald egyedül nem ölhette meg az elnököt. Nem csoda, ha ma már az amerikai közvélemény is nagyobb részt úgy vallja, hogy a gyilkosságnak politikai háttere volt.

Az utóbbi időben a mi olvasóink is sok mindent megtudhatnak a dallasi események körülményeiről, hátteréről és az üggyel kapcsolatos következtetésekről. Több lap, felismerve a közönség érdeklődését, folytatásokban közli a Kennedy- gyilkosság irodalmának egy-egy darabját. A Pravda Mark Lane amerikai ügyvéd bestsellerét hozza. Meg kell mondanom, hogy a rendelkezésünkre álló irodalomból ez látszik a legalaposabbnak. Lane valóban egyesíti magában a tudós, a nyomozó és az ügyvéd tulajdonságait, és ragyogó logikával szinte ízekre szedi a Warren-jelentést. Közvetlenül nem tagadja ugyan Oswald bűnrészességét, de közvetve azt bizonyítja, hogy tettét egymagában nem követhette el.

William Manchesternek jó előre ötletesen reklámozott könyve, Az elnök halála, amelyet az amerikai Look után a nyugatnémet Stern, és nyomukban úgyszólván az egész világsajtó közöl, kivonatosan nálunk is olvasható a Smená- ban és a Prácában. Pedig ez a mű, színvonalát tekintve, nézetem szerint össze sem hasonlítható Mark Lane könyvével, főleg azért nem, mert szerzője nem az igazság kibogozását tűzte ki céljául. Nem a lényeggel foglalkozik, hanem — elismerem, hatalmas anyag birtokában — a kulisszatitkokkal, az apró-cseprő, érdekes mozzanatokkal, pletykákkal. Manchester egyetlen pillanatra sem kételkedik a Warren-bizottság jelentésében. Komoly érvelés nélkül, illetve a kényes kérdések megkerülésével, egyedüli gyil