Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - FIGYELŐ - Ozsvald Árpád: Duba Gyula: Delfinek

1937. március 26-án irt expressz levelében Dallos arra kér, küldjék neki tükröt is, jelöljem meg neki: „mi az, ami feltétlenül kimaradhat, ami lehetőleg közlendő s ami feltétlenül közlendő“. „Teljesen az Ön döntésére bízom, hogy miképen oldjuk meg a túlszedés kérdését.“ Ezek a levelek rendelkezésére állnak bárkinek. De ismétlem: a könyv maga is félreérthetetlenül bizonyítja egyedüli szerkesztésemet, tanulmányom és jegyzeteim szerves összefüggését a közölt versekkel és a prózával. Egyébként a korbeli kritika is — cseh, szlovák és magyar — engem említett a könyv összeállítójaként, ami Dallos Istvánt már akkor is bántotta, Mártonvöl- gyit nem. Pedig szlovákiai könyvet a semmiből előteremteni, szeretettel és odaadással végigvinni az országon érdemes és szép feladat volt; a nyitrai irodalomszervezés ezzel tette magát emlékezetessé.

Szalatnai Rezső

Duba Gyula: Delfinek

„A Duba-írás egy kicsit mindig meglepetés. Mi teszi ezt? A keresetlen téma? Egészen biztosan. A mindennapi élet bármely szürke mozzanata, amint az író tolla nyomán, magas művészi szinten kibontakozik belőle az emberi lényeg." Olvasom a könyvet útnak indító fülszövegben a fent idézett mondatokat, és elgondolkozom. A kérdések újabb kérdést szülnek, és nem lehet egyértelműen biztos választ adni rájuk. Tény az, hogy Duba jelentkezése, első irodalmi próbálkozása is meglepetést és visszhangot keltett. Sas Andor, aki a hazai magyar irodalomról mindig bizonyos fenntartással, szűkszavúan nyilatkozott, Duba első írásait őszinte, lelkes hangon mutatta be a Fáklya olvasóinak. Frisseségét, témaválasztását, a problémák meglátását dicsérte. A Karinthy-formát, melyhez a kezdő író lépéseit igazította, senki sem rótta fel bűnéül, mert érezni lehetett, hogy Duba nem másolni akar, hanem egyéni hangvételre törekszik. A társadalmi élet fonákságaira, az emberek egymás közti viszonyára a maga módján keresi a választ.

Ez az indulás minden hibája ellenére, a sematizmusba már belefáradó írók és olvasók táborában érthető elismerést aratott. Am Duba nem elégedett meg a szatirikus írónak kijáró megbecsüléssel, nem várta meg, amíg a kritikusok beskatulyázzák: új területet hódított meg.

„Duba nCsillagtalan égen struccma- dár« című kötete a harmadvirágzás novellairodalmában tematikailag és formai szempontból sok új színt hozott... változatos szerkezetű és filozófikus töltésű novellái szinte kivétel nélkül a mához kapcsolódnak..." — így összegezi véleményét Turczel Lajos Prózánk útja a minőségi kiválasztódás felé című tanulmányában Duba első novellásköteté- ről.

Ez a megállapítás Delfinek című, nemrég megjelent második elbeszéléskötetére is érvényes. Űjabb tematikai és formai gazdagodásnak lehetünk itt tanúi. A színkeverés sokkal biztosabb, a háttér kiemelkedőbb, de úgy, hogy a részleteket, melyek lehiggadt megfigyelőképességét dicsérik, mégse hangsúlyozza túl, nem töri meg velük a kompozíciót.

Tizenöt novella — tizenöt őszinte vallomás önmagáról és az emberekről. Témái között vannak keresetlenek, néha mindennapinak tűnő riportokon ellesett történetek. (Csöpike, A sofőr, A süketnéma leány, Delfinek, Ezüstös őszi derű, Leány a rendelőben stb.) A sokéves újságírói munka, mely sok írónál nyelvi elszürkülést, gondolati egysíkúságot okoz, nála éppen a témák változatosságát, a környezet- és jellemrajzok friss, eleven kifejezését segítette elő.

Persze, az újságírói gyakorlat buktatóit mindenhol ő sem kerülhette ki, a könnyed hangvétel mellett néha hiányoljuk a tömörséget, leginkább A göndörhajú kis kölyökben. Ez az elbeszélés mind tartalmi tekintetben, mind a megírás módjában, stílusában különbözik a többitől. Talán az zavar, hogy az író ugyan első személyben mondja el a történetet, de a főhős hányaveti modora, fiatalos önteltsége, a lányhoz való viszonya csak külsőségekben mutatkozik meg. A belső átélés, a szuggesztív szerkesztés hiánya miatt az írás súlya a részletek felé tolódik el. A leány szüleivel való találkozással kezdődne a tulajdonképpeni novella. Más az, hogy Du-