Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - FOLYÓIRATSZEMLE - Mikola Anikó: Az argentin kultúra fejlődésének története
folyóiratszemle Az argentin kultúra fejlődésének története Az Union című negyedévenként megjelenő kubai irodalmi folyóirat 1966/3. számában Hector P. Agosti argentin író és esszéista tanulmányát olvastam nemrégiben. A jeles író a Casa de las Americas irodalmi pályázatának értékelésén vett részt Havannában. Kubai tartózkodása során a Havannai Diákszövetség kongresszusán hangzott el az argentin kultúra fejlődéséről és történelméről szóló beszámolója, majd a téma kapcsán érdekes vita alakult ki a hallgatók között. Terjedelme miatt lehetetlen egészében ismertetnünk ezt az írást, ezért megpróbálom kiszűrni belőle azt, ami az európai olvasó számára érdekes. H. P. Agosti szerint Argentína kultúráját kezdettől fogva erősen jellemezte az eszmei forrongás. Míg a XIX. század elejének irodalma másutt — például Peruban vagy Mexikóban — látványos sikerekre törekedett, és a retorika díszítőelemeivel frissítette fel a spanyol neoklasszicizmust, addig Argentínában egy szerényebb, de gyökereiben harcos jellegű irodalom jött létre, amely Bartolomé Hidalgóval és Enrique Rodóval, a forradalmi események két költőjével kezdődik. Hogy mik is voltak az említett 1810-es események, arról Agosti nem beszél, de annyit meg kell említenünk róluk, hogy miután a Napoleon ellen harcoló spanyol junta az argentin népi felkelők által követelt reformokat megtagadta, a felkelők felszabadították hazájukat, és 1810-ben kitűzték a függetlenség zászlaját. Néhány évvel később Tucumanban hivatalosan is függetlenné nyilvánították a „Rio de la Plata melletti Egyesült Tartományokat“. Az Észak-Amerikából jövő forradalmi áramlatok hatására 1837-ben egy fiatal írókból és költőkből álló csoport alakult Estéban Echeverríával az élén. Argentínában ők honosították meg elsőnek az új irodalmi irányzatot, a romanticiz- must, annak a társadalmi romantikának előhírnökét, amelynek jegyében később Hugo regényei is születtek. Agosti nem győzi hangsúlyozni ennek a romantikus mozgalomnak a fontosságát, amely... „túlnőtt Argentína határain, s a környező országokba, igy például Chilébe is eljutott, s amely Sarmiento szavai szerint legalább annyit jelentett az irodalomnak, amennyit a szocializmus egy társadalom életének." Nem véletlen, hogy ez az ifjú generáció az 1810-es események után a jakobinus mozgalom folytatója lett, s politikai, gazdasági és kulturális tevékenységének mozgató ereje a nemzeti függetlenség megszilárdításának eszméje. Eche- verría életének utolsó éveit — melyeket száműzetésben volt kénytelen tölteni Montevideóban — a francia forradalmi eszmék tanulmányozásának szentelte. Mint ismeretes, az 1848-as februári események Franciaországban megrendítették az 1789-es forradalom után megerősödő burzsoá osztály hatalmát. Echeverria a francia munkásosztály első függetlenségi megmozdulásainak történelmi szerepét elemzi, s már tudja, hogy ez a szocialista jövő felé vezet. Szinte fanatikus hirdetője az emberiség szebb jövőjének, „aranykorának“, s ezzel kétségkívül az utópista szocialisták közé tartozik. Echeverria felbecsülhetetlen jelentőségét csak hangsúlyozza az a tény, hogy nézetei a világtól, a haladástól és minden ideológiai központtól elszigetelt La Plata tartomány mélyén születtek, a polgárháború előtti válságos időkben. Szó szerint idézem Agostit: „Véleményem szerint a 37-es nemzedék kivételes erejének nemcsak a történelmi jelentősége nagy, hanem a mai argentin társadalom politikai és ideológiai rendjére gyakorolt hatása is. Hogy miért? Mert a kicsinyes és önhitt argentin nacionalizmus a külföldutánzás vádjával visszautasítja a nemzeti kultúra e forradalmának elismerését. Ezeknek a maradi néMikola Anikó
