Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - Mirko Markovics: Hemingway a jó barát
— Jó reggelt, Mike... Rossz helyen áll a gépfegyvered. Az egész baloldal holt tér .. . — Ami engem illet — válaszoltam — én arra szavazok, hogy téged nevezzenek ki Miahi helyére! — Az unalmas beosztás! — Akkor a madridi plaza de toros igazgatójává ... — Látod, az már érdekesebb! Sok idő telt el közben. Spanyolország és Hemingwayjel történt találkozásom emlékké vált. Nem is gondolhattam rá, hogy még találkozunk. ■ Az első havannai vacsora Ernesttel Az életben maradt interbrigadista göröngyös útja a >New York-i börtönből 1939-ben Havannába vitt. Röviddel érkezésem után Michael Goiddal találkoztam. Ö is egyike volt azoknak, akiket Hemingway „elveszett nemzedéknek“" hívott. — Tudod-e, hogy Hemingway itt van? — kérdezte. — Fogalmam sincs róla. — Hazatérve Spanyolországból itt telepedett le — mondta Gold. — Ügy látszik, végleg ... Valahol Havanna közelében lakik ... a saját házában. Én nem voltam nála, de azt mondják, úgy bezárkózott a barlangjába, mint a Sziklás-hegységben a medve, és ír... Megállapodtam vele, hogy a városban vacsorázunk, ha szabad vagy, együtt megyünk. Magyaráztam Goidnak, miért derített fel a hír, beszéltem neki a spanyolországi találkozásról és barátságunkról. — Azt hiszem Ernest is örülni fog. — Bizonyára segít majd neked kijutni innen és vissza New Yorkba — vélte Gold, átnyújtva nekem a New York-i utasítást, hogy minél előbb térjek vissza a munkámhoz. A spanyol polgárháború óta aznap este találkoztam először Hemingwayjel, az egyik havannai vendéglőben. Amikor meglátott, elámult. — Ezer ördög! Hogy kerülsz te ide?! ... Nézzük csak, két Mike is egyszerre. Összeölelkeztünk, egymás vállát veregettük ... — Hallod-e, Ernest, végre üdvözölhetlek én is? — méltatlankodott Michael Gold. — Bocsáss meg, Mike, együtt voltunk a Jaramán... Hogy élsz, mi újság a mi vén New Yorkunkban? Leültünk, Hemingway elmondta: hallott az én „odysszeámról“, meg arról is, hogy voltam az Ellis-szigeten, de még csak álmodni se merte, hogy erre tévedek, s hogy ismét találkozunk a spanyol ég alatt! Elbeszéltem Goidnak, hogy Hemingway szerelmes valami „spanyol égbe“, s hogy egyszer a Jaramán egy éjszakán át az égboltjával untatott. — Ne hallgass rá, Mike! Ennek a montenegróinak fogalma sincs arról, hogy mi a szép. Mit ért ő ahhoz ... — Például a corridák — tettem hozzá az ő hangnemében. — No, persze. Tudod-e, mit mondott nekem: hogy az a gladiátormérkőzések csö- kevénye... — Teljes mértékben egyetértek vele! — Még csak az kell. Ti, „vörösek“, mind egy követ fújtok, még ha ostobaság is az... Csak azt nem értem, mi az ördögöt vándorlok én veletek, ha mind ilyen megszállottak vagytok — dörmögte Hemingway, s együtt nevettünk. Vacsora közben folyamként ömlött belőlünk az emlékezés, vége-hossza nem volt a kölcsönös kérdezősködésnek (mi történt ezzel vagy azzal, hogy volt itt vagy ott); mindez túl soknak tűnt fel egy estére — a közös ismerősök is, meg az események is ... Nagyszerű hangulatunkat azonban még a kis havannai vendéglő hősége sem tudta megrontani.
