Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - DISPUTA - Jaroslava Pašiaková: Avantgardista útkeresések az első világháború utáni szellemi válságban
tálatokkal terhesek, de éppen ezért kellett feltétlenül hazatérnie. A hazatérő Kassákot nem tudták külföldi élményei annyira befolyásolni, hogy otthon vissza ne térjen a névtelen dolgozó emberekhez. Az ő nevükben lép fel, az ő' testvérüknek érzi magát, habár hozzájuk tartozását vagy éppen szeretetét viharos formában kifejezni nem tudja. Nem'tagadja azonban az emberekhez való vonzalmát. Nemcsak másoknak, de önmagának is szigorú, elnézést nem ismerő bírája volt. Sohasem hízelgett, sohasem bókolt, még saját osztályának sem. Élete útján sohasem kereste a napos oldalt, de nem tűrte a kényelmességet, a megtorpanást, a lemondást azoknál sem, akik legközelebb állottak hozzá. „.. .Tüskével és vastörmelékkel bélelt szavak hevernek bennem, de ma semmit sem tudok kimondani. Fájnak a távolságok, amik köztem és magam között vannak.“ (Versek cím nélkül, IX.) így nyilvánította ki, hogy nem bírja kifejezni érzéseit. Ez az oka annak, hogy szava ■nem játékos, hanem inkább érdes. Egyaránt hat az érzelmekre és az értelemre. — Zajong és lázit. Nyugtalanít. „Tűz és kibontatlan titok van az ujjaimban, az építés törvényeit hirdetem. Toronylámpa és bányamunkás vagyok egyszemélyben. Mi az, amit nem értesz meg belőlem?“ (Versek cím nélkül, X.) Bár az emberek nem mindig értették meg, neki mindig jó volt velük, éppen olyan ló, mint a tárgyakkal. Az emberek és tárgyak egész konkrét világát teljes belső ellentmondásukban fogta föl: „A szürke köveknek, az illatos virágoknak és a rugalmas fémeknek is a testvérük vagyok. A lobogó tűz a bátyám, a hűvös víz a hugocskám.“ (Holdtölte, 1933) Ez az érzékien vizuális leírás a jelenségeknek és tulajdonságaiknak az ellentéte, a tárgyak átvetltése az emberi világba, a tulajdon szubjektív világába; ez sokkal több, mint vallomás önmagáról. Kassák kitartó és kérlelhetetlen abban a törekvésében, hogy megismerje önmagát, és megismerjen másokat. Mindig megmondja az igazat, még akkor is, ha kellemetlen igazságot kell mondania. Szinte emberfeletti egyszerűség jellemzi költői önvallomását. „Középkorú ember vagyok, hímnemű, szívós és akaratos. Nem láttam az angyalt, ki benézett hozzánk születésem óráján, nem volt fizetett pesztonkám, aki csodálatos dolgokat mesélt volna. Inas voltam, szolga, mesterember, csavargó és kéregető, jelenem hasonló a múltamhoz, tásaj erőmből tartom fenn életemet, amely egy napszámostól és egy szolgálótól fogamzott. Szeretem a munkát és szeretem a megpróbáltatásokat. Testvérük vagyok az embereknek anélkül, hogy ez különösebben meglátszana rajtam." (Holdtölte, 1933) Hogyha külföldön nosztalgikus érzések fogják el, sohasem válik szentimentálissá, hazáját pát.osz nélkül említi; nem dicsőíti, de nem is tagadja meg. „Ne nevess, hogy beszélek hozzád, nem tudok elszakadni tőled. Bátor fiaiddal és termékeny asszonyaiddal életem tavaszi környéke vagy te az elindulásom és megérkezésem vagy te ..
