Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - DISPUTA - Jaroslava Pašiaková: Avantgardista útkeresések az első világháború utáni szellemi válságban

erős törekvés, hogy közösségi szellem alakuljon ki — mintegy a háború előtti individualizmus visszahatásaként —, ezeknek az élét kezdetben tompította.

Magyarországon — a mi helyzetünkkel ellentétben — egészen más volt a helyzet. Nálunk a haladó, tehát avantgardista irányzatok eltérő árnyalatai is elég világosan és logikusan egymásba fonódtak, és egyre magasabb művészeti szintre emelkedtek. A magyaroknál erre nem, vagy legalábbis nem mindig került sor. Az okot abban a tényben kell keresnünk, hogy más egy irodalom helyzete, ha szilárd honi talajra épül (még akkor is, ha hagyományellenes álláspontra helyezkedik), és más akkor, ha az emigrációban születik. És a kritikus időben mégis ez az emigrációs irodalom volt a magyar haladó hagyományok igazi hordozója, bár a hazai befolyástól elszigetelt légkörben született. A magyar avantgard kezdeti vitális időszakát a háború befejezéséhez fűzött remények bizakodó visszhangja jellemzi, de a háborút követő közép-európai helyzet alakulása csalódást, s az irodalomban tragikus visszhangot keltett. Két lényeges motívuma: elsősorban a művész felelősségtudata a munkásosztályért, amely ugyanabban az Időben vált a háború utáni új helyzet reményévé és áldozatává, másodszor pedig az elhagyatottság, az Európából való kirekesztettség érzése, amely a magyarok jellegzetesen vissza-visszatérő érzése a magyar történelem viharos időszakaiban. Végzetes, leverő érzés ez, amelyet vagy gőggel, vagy a magányérzés leküzdésével lehet eloszlatni.

De a magyar avantgardizmusnak ez az időszaka nem teljesen egységes. Alapjában véve két irányzatot különböztetünk meg benne: a Kassák- és Barta Sándor-félét. A Barta-csoport, amely mindig következetes akart maradni forradalmi hitében, és végső soron következetesebb is maradt, sokkal erősebben csalódott Európa háború utáni fejlődésében. Egyrészt a forradalmi hullám letörése, a nemzetközi munkásmozgalom kompromisszumai és korrupciós jelenségei, másrészt a néptömegek fizikai és szellemi nyomora következtében eljut az öniróniáig és a viszonyok keserűen szatirikus ábrázolásáig. A világirodalom kevés provokálóbb és megrázóbb dokumentumot mutat fel abból a korból, mint Barta kétnyelvű Manifesztuma, amelyben mély kétségbeeséssel kiált a jóság, az igazság és szépség után. [Manifesztumnak — Als Manifest, Akasztott ember, 1922. 1—2.) Ebben a „jótékony szociális intézmények“ egész sorát felvonultatja, mint az árvaházak, nyilvánosházak, pincelakások s „a jobb élet utolsó kapui": az elmegyógyintézetek, kórházak és hullaházak. Sok-sok keserű kifakadása mellett egész tárgyilagos megállapításokra is bukkanunk: Európa ismét fáradt — és szórakozni akar! A hősi halottak és a háborús áldozatok hullái már rég a föld alatt vannak, elfeledve! — „Es hiába, hogy vak fájdalmunkban belemenekültünk a lázadásba. Mert a hit, a tisztasáq és a forradalmi aszkézis viráqa lehervadt Európa testéről..

Ebben a Manifesztumban ugyanaz a hang zeng, amelyet Ivan Goll annyi egykorú szózatából ismerünk. Ő is kigúnyolja önmagát, saját illúzióit, hitét, hogy a szellem, szív és művészet forradalmával meg lehet valósítani az igazságos életet... „Ismét csak az utilitarizmus győzedelmeskedik a bátorságon és az élet kockáztatásán." — „Es gibt kein Drama mehr" — panaszkodik, és úgy véli, hogy olyan időkben, amikor az ember és a kor gyávává és merkantilissá züllött, nem marad más, mint nevetségessé tenni: „Schiksal? Konflikte? Die gibt es heute nicht. Die ganze Anstrengung des Menschen bezieht sich auf Karoffel oder Villa... Welche passionelle Tat? Eifersucht: ridikül. Hass: unmöglich seid der Mensch ist gut! Aha: das revolutionäre Drama? Gibt es nicht. Es kann heute nur eine Wirtschaftliche Revolution gelten, keine des Muts und des Herzens!... Die Menschen stehen viel zu tief dazu, sind viel zu unmoralisch, zu weich, zu verantwortungslos, zu schnell zum Kompromis béréit. Und der Kompromis ist Zyankali für’s Drama. Die Zeit zu merkantilistisch. Was bleibt iibrig? Die Zeit lächerlich machen. Die sálzige, harte, bőse Ironie. Die Peitsche. Die Unerbittlichkeit. Das Seziermesser bis auf die Knochen. Die Hősen runtergerissen. Die Schande of fen ausgelacht." (Die neue Schaubühne, 1922. I. 18.)

Ebben a légkörben született az a nagy filmköltemény, amelyhez Ivan Gollnak Charlie Chaplin tragikomikus emberiessége adott ösztönzést. (Ivan Goll, Az emberiesség kis mozija: Chaplin, Ma, 1923. VII. 4.)

Ivan Goll ebben az időben erősen hatott a magyar avantgardistákra. Kassák és Barta folyóirataiban folyamatosan szerepel. Népszerűsége azzal magyarázható, hogy olyan ideálok képviselője volt, amelyekért valamennyi magyar internacionalista lel