Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - DISPUTA - Jaroslava Pašiaková: Avantgardista útkeresések az első világháború utáni szellemi válságban
Jaroslava Pašiaková avantgardista útkeresések az első világháború utáni szellemi válságban IÉrtekezés Kassák Lajos költészetéről) Az európai általános forradalmi lendület lefékeztével, a Magyar Tanácsköztársaság letörése után depressziós hangulat uralkodik a szellemi életben, amely egész a kétségbeesésig fokozódik attól a gondolattól, hogy a remények mámoros, de rövid időszaka véget ért. Az a nemzedék, amely a régi keresztény ideálok romjain űj hitvallást alkotott, illetve egy hitet egy másikkal cserélt fel, szakit a „messianizmus“ gondolatával. Reális szemléletre ébred, amely a nemzedék legegzaltáltabb csoportjánál a zsákutcába jutott- ság és reménytelenség érzését kelti. Az a benyomása, hogy az új és a régi világ harca az új világ dicstelen, korai és értelmetlen kudarcával végződött. Az emlékezetes dráma aktív részesei közül sokan úgy érzik, hogy félrevezették, elárulták és „feláldozták“ őket. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az új korszak művészeti produkciója szegényesebb. Sőt, ellenkezőleg; csak a tartalom és a forma változott. Az egykori, sokszor túlzottan verbális formában kifejezett önzetlen lelkesedést köznapi, józan stílus váltja fel, amely pusztán az emberre támaszkodik, s minden romantikus dicsfényt félredob. A lemondás és passzivitás ellen lépnek föl azok a haladó művészek, akik úgy érzik, hogy minden egészséges emberi energiát mozgósítani kell. így kerül sor 1922-ben az európai haladó szellemi erők fokozott tömörülésére, amelyek a világháború nyomása alatt még nem találták meg a közös együttműködési alapot. Néhány jelentős nyugat- és kelet-európai személyiség ezt a törekvést szolgálta. A nyugatiak közül elsősorban Romain Rolland — „Európa élő lelkiismerete“ — említendő Úgy véljük, az 1922. év alkalmas időpont arra, hogy rávilágítsunk az akkori és későbbi, főleg a cseh, szlovák és magyar avantgardista mozgalmakban felmerült társadalmi és művészeti különbségekre. Nálunk a háború utáni politikai és gazdasági viszonyok annyira konszolidálódtak, hogy a független államiság visszaszerzését követő mámor oszlása után a jelen hűvösebb mérlegelése és a jövő józan tervezése következett. Haladó művészeink, közvetlenebb vagy távolabbi kapcsolatokat tartva fenn a munkáspártokkal, nem adták fel a társadalmi rend megváltoztatásába vetett reményüket. Minden eszközzel — művészetüket is beleértve — ezért dolgoznak. Az egész háború utáni művésznemzedék egységes fellépése egyetlen központi gondolatot szolgál, s ez a burzsoá köztársaság polgári életének nyugalmát egypár évtizedre megbolygatta. Nem csupán a színház, a film és a költészet, hanem a szobrászat, a festő- és építőművészet is soha nem látott módon egyesült a művészetek új reneszánszában. Természetes, hogy az avantgardista törekvések között állandóan jelentkeztek egymástól különböző, gyakran ellentmondó irányzatok is, ami kezdettől fogva várható volt, de az