Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - Mács József: Adósságtörlesztés (regényrészlet)

— Az se értelmes, hogy el kell állnom — mondtam, és elköszöntem. Nem akartam többé zavarni a nyugalmamat.

A tanfelügyelő kiklsért, langyosan kezet fogott, aztán bezárta az ajtót. Egyenesen a vásárra mentem. Vásárfiáért a nővérem kislányának. A vásártér oszlopokra szögeit rudakkal volt bekerítve. Egyik oldalon bor- és pálinkamérés, a másikon sült kolbász, lacipecsenye. Sokan bejöttek a vásárra vidékről, a sátorok előtt hullámzott a nép. Sógorom a borbéllyal a borkimérés előtt poharazott, a tehén láncát a kezében tartotta.

Nem tétováztam, odamenjek-e? Anyám intésére hallgatva eltűntem a szemük elől. Megvettem az ajándékot, egy helyes kis hajasbabát, és hazaindultam. A legszélső sátornál Domonkos Péterbe, a pőruljárt halottkémre esett a pillantásom. Visszanyerte a színét. Kiheverte a feltámadt Barnabás bácsival történt kellemetlen szóváltását. Boroz- gatott egy sereg ismeretlen ember között.

Nem vett észre. Én sem háborgattam. Pedig időzhettem volna. Nem kergetett senki. Otthon mást se csináltam, csak szenvedtem. Itt legalább, a vásár zajában, kikapcsolódhattam volna. Másért sem kellett sietnem. A sógorom mellé kellett volna állnom józanságnak. Akkor bizonyára másként történt volna minden. Megmentettem volna testvéremet a szégyenítő hírtől, megkíméltem volna anyámat és családomat a csúfságtól.

Domonkos Péter hozta a hírt a vásárból, hogy a sógorom a borbéllyal gyorsvonatra szállt. Már nagyon be voltak rúgva, amikor találkozott velük. A sógor botladozott, a borbély hadonászott és viccelődött. Meg akart lépni előlük, de nem lehetett. Perecsi megfogta a vállát.

— Ne szaladj, hová szaladsz, mi vagyunk, nem Barnabás bácsi — röhögött a borbély, elújságolták már neki a történteket.

— Mit akartok? — húzódozott tőlük, nem akart belekeveredni a társaságukba.

— Üzenetet küldeni haza — mondta a borbély. — Hogy ne várjanak, mert mi elmegyünk szerencsét próbálni a nagyvilágba.

— Mentek ti a fenébe. Hová mennétek?

— Csehországba — erősítette a sógorom. — Brünn, Ceské Budéjovice, Pilzen. Egyelőre a tehén árát magunknál tartjuk.

— A láncát viszont hazavihetnéd — kérte a borbély.

— Ne bomoljatok, térjetek észhez, hová mennétek ilyen zűrzavaros időben? — emelte fel Domonkos Péter a hangját. — Jöttök velem haza, és kialusszátok magatokat.

— Megyünk halászni a zavarosba. Egy kis szajré jól jön. A cigányok szobákat rendeznek be a Csehországban összelopkodott tárgyakból. Benézünk mi is egy-két gazdátlan házba. Hátha találunk valamit — böfögte sógorom, és a láncot a Domonkos Péter karjára akasztotta.

Huzakodott velük, persze eredménytelenül. Nem lehetett őket eltéríteni a szándékuktól. A sógorom zsebében tudta a pénzt, a tehén árát, oldalán a borbélyt, nem lehetett beszélni vele. A nővérem sem élő, sem holt nem volt, amikor Domonkos Pétertől a láncot átvette. Átölelte kislányát, és kisírt szemmel szaladt hozzánk. Nem szólt semmit, csak nekidőlt az ajtófélfának, és omlott a könnye. A kis húgom göndör haját belefúrta az anyja kötényébe. Sírt ő Is, pedig nem tudta, hogy mit sirat.

Néhány asszony, akik megszimatolták a bajt, besorakoztak az udvarunkba, és kérdezősködtek.

— Mi történt? Kinek esett baja? — oldozgatták a kendőjüket, nagy volt a hőség, benn jártunk már az aratásban.

Mikor részletesen megismerték az esetet, a nővérem gyámolítására siettek.

— Hazajön, ne félj. Csak addig marad, amíg a pénzből tart. Tudtuk, hogy ez a nagy barátság a borbéllyal nem vezet jóra. Fogd szorosabbra a gyeplőt, ne engedd sehová magad mellől.

Nővérem nem bírta sokáig a gyámolító szavakat, fogta a kislánya kezét, és hazament. A kíváncsi vénasszonyok is szétszéledtek, hogy mondják a hírt, újságolják a szökést, teleharangozzák a nem várt eseménnyel a falut. Szinte magam előtt láttam az asszonyokat, amint kapukban, szomszédokban összesereglenek, és mondják: Csehországba mentek... Vajon mit akarnak, mit forralnak a fejükben?... Nekünk borsózik a hátunk attól a vadontól, amivel rémítenek, hogy vagonba raknak és visznek, ezek meg bele