Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - Mács József: Adósságtörlesztés (regényrészlet)

Rozsnyó képén elámultam. Az ősrégi torony mögött, a villamossági üzlet homlokán Kiss Dezső bácsi, a festő, apám egykori jó barátja és vadászcimborája betűket pingált. Kettős létrán állt, lába között edény, kezében ecset. Fütyörészett és mázolt, szemlátomást megöregedett. Mikor még kijárt a falunkba, az erdőtől hazáig meg sem kottyant neki az elejtett őz. Ismertető és megkülönböztető szavajárása volt: „kérlek szépen“.

— Jó napot, Dezső bácsi — köszöntöttem a létrán. Háttal állt felém, festékfoltos ruhában.

— Jó napot és csendesebben — vizsgálgatta az arcom, nem ismert meg. Azért lemászott a létráról.

— Szekeres Bálint vagyok — mutatkoztam be.

Jobban megnézett, nem tréfálni akarok-e vele, aztán megölelt.

— Hát te mit keresel itt, Bálint? Azt hittem, valahol az Alföldön tanítasz.

— Hazajöttem.

— Elég rosszul tetted, kérlek szépen. Itt nem igen lesz rád szükség! — húzta elő dőzniját.

— Hát maga, vadászik még?

— Mióta szegény apád meghalt, nem nagyon. Pihentetem a puskát. Festegetek, alkalmi munkát vállalok.

Felnézett a táblára.

— Az üzletvezető üzent, hogy fessem át még egyszer a táblát, mert hogy a magyar szöveg átüt az új festés alól. Jól van, átfestem, tízszer is, ha kell. Csak fizessen érte. Amennyi táblát átfestettem már én — dörzsölte, morzsolgatta ujjai között a cigarettát, nem égett jól a dohány.

— Hát te, hogy vagy?

— Megvagyok.

— A feleségem meghalt, pajzsmirigyrák vitte el. A fiam banktisztviselő Pesten. Édes- banyád egészséges?

— Hála istennek.

— Hát a bátyád? Nem tették ki a postáról?

— Udvarol a postáskisasszonynak.

— A nővéred esetéről hallottam. Ilyesmi is megtörténik, kérlek szépen.

Felnézett a munkájára, nem tartóztattam tovább, lelkes kézszorítással búcsút vettem tőle, és magamba szállva bódorogtam a járdán. Visszapillantottam. Az öreg már ismét a létrán festegetett, pingálgatta a betűket. S ahogy ránéztem az ecsetjére és a festékes edényre, az jutott eszembe: sehol annyit nem festenek, mint itt a határ mentén.

Jön Trianon: mázolják szlovákra a táblákat, feliratokat.

Jön München: mázolják magyarra a táblákat, feliratokat.

Jön negyvenöt: mázolják szlovákra a táblákat, feliratokat.

Keringtem, futkostam a városban, mintha ezeregy lenne a dolgom. Pedig a bicikli vásárlásán túl nem volt elfoglaltságom. Az utcák és a terek néptelenek voltak, a rendőr álmosan, izzadtan rótta kötelező lépéseit. Meg néhány fiatal pár lézengett a főtéren. Fagylaltoztak, ostyából.

Megpillantottam Perecsit, a borbélyt is, biciklin nyargalt a vásártér felé, röpült utána a haja. Nem vett észre, én sem akartam, hogy észrevegyen, arccal fordultam az ékszerboltnak és háttal az utcának.

A bicikli nem volt drága. Még maradt jócskán a pénzemből. Kitoltam az üzletből, ás a tanfelügyelőség előtt támasztottam meg. öreg, ódon épület volt, homloka kilyuggatva, vakolata nagyrészt lehullva.

Felszaladtam a lépcsőn, és az ajtókon böngésztem a neveket. A Szedlák ajtaján nyitottam be. Nagyon udvariasan fogadott a tanfelügyelő, hivatali beosztottjának, egy idősebb, púderos arcú hölgynek is bemutatott. Leültem néhány percre, ő is leült hozzám, két asztal és egy szekrény közé.

— Nos, gondolkozott a feltételen? — kérdezte mosolyogva.

— Gondolkoztam.

— S az eredmény? — túrt bele göndör hajába.

— Hétfőtől kőművesekkel dolgozom.

— Sajnálom. A keményfejűség soha nem vezet jóra. — Olyan csekélységért, mint a reszlovakizáció elállni a hivatásától, nem valami értelmes dolog.