Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Mács József: Adósságtörlesztés (regényrészlet)
— Hova készülsz? — A városba. Este voltam Háncs Gyuláéknál, tudja? Lehet, hogy hétfőn munkába1 állok. — Kőműves mellé? No, hogy ezt a szégyent is megérem — paprikázódott fel. — A munka nem szégyen. — Majd megtudod. Minek mégy a városba? — Biciklit kéne venni. Ha adna rá pénzt, édesanyám — szelídült meg a hangom.. Nem soványodhatok itthon. Nem élősködhetek két ember nyakán. — Élősködhetnél pedig. Én addig voltam boldog, míg itt tudtalak a széken. Ha jöttem haza a mezőből, az melegítette a szívem, hogy téged itthon talállak. Hogy a tanító- fiamra rányithatom az ajtót. Ha tudná apád, hogyan végzi a fia, megfordulna a sírjában. De én többet nem szólok — húzta ki a komód fiából a pénzt. — Itt van az egész. — Nem kerül ennyibe. — Nem baj. Vidd el mind. És olyat vegyél, amilyen egy tanítóhoz illő. Mert az én. szememben továbbra is tanító leszel. Mindig, míg élek! Szóltál a tervedről a tiszteletes úrnak? — Nem, minek szóltam yolna? — Rosszul tetted. Fel akarsz hagyni az orgonálással? — Még nem tudom. Majd elugrok hozzá, és megbeszélem vele. — A sógorod is megy. Viszi a tehenét a vásárra. Tartózkodj tőle! Vigyázz magadra! És ne ülj fel a biciklire! Tanuld meg előbb! Mit reggelizel? Süssek tojást? — Süthet. A bátyám is felkelt, kibújt az ágyból, álmosan dörzsölte a szemét, és szédelgett, mint az egynapos csirke. Mindig ilyen mámorosán, részegekre emlékeztető mozgással jött ki a konyhába. Anyám hátba is verte többször: — Ébredj fel már! Aztán szaladt a szomszédba tejért, az üzletbe cukorért vagy sóért, megetette a tyúkokat és a malacot, és sietett a mezőre. Most azonban sehová sem iparkodott, állt a fiai között tanácstalanul. Egyik sem tart arra, amerre ő szeretné. — Mi újság? — csíptem meg a bátyám vállát. — Minden a régi — felelte. — Mégy dolgozni? — Megyek. — Hova? — Háncs Gyuláékhoz. De előbb biciklit kell vennem. — Végy az enyémből is, ha az anyámé nem lenne elég — mondta, és az anyám arca felragyogott: „Az a büdös vénkisasszony még nem rontotta el a jó szívét“. — Köszönöm, Lajos, elég lesz az anyámé! Megreggeliztünk, és elszállingóztunk otthonról. Anyám lépett ki a kapun előre, követte a bátyám, én voltam a sereghajtó. A csordát, a kondát kihajtották már a pásztorok a legelőre, de a felvert por még mindig ott remegett a levegőben. Barnabás bácsiék udvarára lestem be, az öreg verte a kaszát, nagyobb lánya a kútnál mosott, Erzsiké éppen a színbe fordult be, csak az utána libbenő tarka szoknyájából láttam egy darabkát. Elég volt az is. Azt is úgy helyeztem kabátom baloldali zsebébe, a szívem fölé, mint a zsebkendőmet. A sógorom már elmehetett, mert nem láttam. A házakon ugrált a szemem, amelyek úgy zsúfolódtak a templom köré, mint a nép és a gyermeksereg a doboló kisbíró köré. Ugyanazon az úton haladtam, amelyiken Széldömöki bácsiékkal, de nem ugyanazokkal a gondolatokkal. Akkor az újdonsült tanító ballagott az urasági földre éhes falubeliek mögött, most meg a leendő kőműves. Gyönyörködhettem volna a kasza alá érett vetésben, a szénarendekben-és a boglyákban, melyek a nyár festői képét nyújtották, ha lett volna kedvem. A holnapon járt az; eszem, ismert és ismeretlen munkatársaimon. Horkyn, a kőművesmesteren. Ö is azzal fogad majd, hogy Szlovákiában szlovákul falazunk, vakolunk, keverjük a maltert? Nem is puhatolóztam Háncs Gyulánál, milyen ember. Nem lehet rossz, ha a bajban kőművestársa segítségére sietett. Není Némec, jako Némec — mondotta Gottwald.
