Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - Mács József: Adósságtörlesztés (regényrészlet)

megyek. Potymákhoz se az állami gazdaságba. Ügy döntöttem, magához megyek. Hátha még nem késő, és a mesterséget is kitanulhatom.

— Rajtam nem múlna, de nincs iparengedélyem. Nem adtak.

. — Miért?

— Amiért neked iskolát nem nyitnak.

— Akkor bocsánatot kérek a zavarásért — mondtam, és felálltam.

— Vár] csak, ne hamarkodjuk el a dolgot. Én egy Horky nevű szlovák kőműves- mesterrel társultam. Jó ismerős, régi barát. Amikor megtudta, hogyan jártam az engedéllyel, elbiciklizett hozzám, és azt mondta, ha akarod, mától kezdve együtt dolgozunk. Befolyásos ember. A felkelésben fegyverrel harcolt. Beszélek vele. Ha elfogad, hétfőn jöhetsz.

— Tanító is, kőműves is. Nem vág össze sehogy — jegyezte meg a borbély.

— Nem ülhetek otthon — védekeztem, és elpirultam.

— Jól van, Bálint, vasárnap okosabbak leszünk — nyújtotta Háncs Gyula a kezét, és kiléptem az éjszakába.

A borbély nem követett, ő még nem beszélte ki magát a szomszéddal...

Sötétség borult a falura, csak két helyen pislákolt lámpa. A kertekből gyümölcs illata csapott meg. A trágyalé orrcsiklandó szaga is kilopakodott az utcára. A patak csevegett, nem állt be soha a szája, a csillagok nagyon messze, tejszínű ködben íuldokoltak.

Lassan mentem, szinte bandukolva. Mióta Debrecenből hazakerültem, ez az első éjszakai utam. A templom térségében halkan, összebújva sugdolóztak a párok. Piri, valamikori osztálytársam is kint kacérkodott a legényével.

Ilyen későn nem illő odaköszönni. Némán haladtam el mellettük. Barnabás Erzsiké is így áll az éjszakában Boros Gézuval? — villant át az agyamon. Nem volt a kapuban senki. Sötét volt az udvaron és mozdulatlanság. A szoba ablaka kitárva, az orgonabokor ágaitól félig eltakarva. Meg is lepett nagyon az Erzsiké hangja.

— Honnan ily későn, Bálint?

— Háncs Gyuláéknál voltam — torpantam meg, és elhallgattam, miért, holnap úgyis tele lesz vele a falu. Szekeres Bálint tanító a kőművesek mellé szegődött, rossz napok járnak rá. — Nem alszol még? — Ö magázott, én tegeztem.

— A csillagokat nézem. Meg az ablakukat. Gondoltam: vagy korán lefeküdt, vagy elment hazulról. Nem láttam az ablakban. Jó éjszakát!

— Neked is — és behúztam csendesen a kaput.

Nem feküdtem le. Végigsétáltam az udvaron, és a kerítésre könyököltem. Előttem feküdt a rét, felhúzódott a sziklás ormok alá. Páráit, füstölt minden, mintha újra születne a világ. A háborút nem követi béke.

Szerettem volna mindent kitörülni az emlékemből. Hogy tanítóképzőbe jártam... hogy a hajdúsági falunak hátat fordítottam ... hogy a bizonytalanra hazajöttem ... hogy Széldömöki bácsiék társaságába keveredtem, mi közöm nekem egy olyan párthoz, amelyik azt hirdeti, hogy a magyar nem lehet kommunista?...

Tiszta lapot óhajtottam nyitni az életemben, amely a hétfővel kezdődik, de nein leheteti. Az emberben percről percre, óráról órára összefolyik a tegnapi a mával. Senki sem tud kilépni, kitörni múltja bűvös köréből. Vele tart mindenüvé, hűséges kutya módjára kíséri, soha el nem hagyja. A tegnap és a ma emléke az emberben, mint a Föld és az ég, mint a Föld és a Hold, mint a nap és a szabadulni képtelen bolygók.

Óvatosan, csendben lopakodtam be a szobába. Ledobáltam magamról a gúnyát, és bebújtam a dunna alá. A bátyám horkolt, legtöbbször nyitott szájjal aludt, ő volt kis éjjeli zenekarunkban a nagybőgős. Anyám mocorgott a helyén, de nem szólt. Nem kérdezte, hol jártam, miért jövök későn, tudta, hogy az ügyem után szaladgálok. El akarom dobni a tekintélyemet. Jobban szenvedett talán, mint én, aki temettem magamban ifjúságomat, amennyire lehetett. Az ember előre forduljon arccal, és a holnapra gondoljon.

S holnap nekem a városba kell mennem. Biciklit kell vásárolnom. Nem járhatok gyalog Stószra. Anyám reggel a szokottnál korábban kelt. Kiugrottam én is az ágyból. Furcsán pillantott rám a tükörből, ahogy fésülte őszbe csavarodó haját.