Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - Mács József: Adósságtörlesztés (regényrészlet)

öntött ürgék. Gyöngyös Béla olyankor átölelte a mester nyakát, és az arcát csókolgatta.

— Testvérem vagy — mondta. — Háncs Gyula Is a testvérem.

— Testvéred az ördög, aki még nem vitt el — haragudott Perecsiné asszony, aki a faluban egyedül ondoláltatott.

Talán egy hónapig tartott a jólét, a dínom-dánom, aztán a borbély nyakába zúduit az özönvíz. Valaki beköpte a törvényellenes cselekedetet, a csendőrök meglepték munka közben. Lefoglalták a főztjét, őt pedig elvitték. Kisütötték, hogy büntetett előéletű, pénzt lopott valamelyik miskolci kiskocsmában. Hűvösre tették. Háncs Gyulának háromhónapos feltételes szabadságvesztéssel sikerült az ügyet megúsznia.

Azért mondom el mindezt, mert amikor negyedszerre Háncs Gyulát otthon találtam, a borbély is belépett utánam. Sovány volt és sápadt.

— Hát te, mikor szabadultál? —kérdezte Háncs Gyula, és mindkettőnket hellyel kínált.

— Ma délután, pajtás — szívta meg cigarettáját nagyvonalúan a borbély, és tenyerébe szórta a hamut.

— Adtak pálinkát?

— Mutatom mindjárt, mit adtak.

— Früstökre se mértek?

— Volt eszükben.

— Én meg azt hittem, hogy a lefoglalt pálinkát is betették a rács mögé. Hogy egyedül fogyaszd. Ne kelljen osztozkodnod Gyöngyös Bélával.

Hangosan nevettünk. Háncsné asszony is felmosolygott szunyókálásából. De csak úgy, mint pólyában a gyerek.

— Jó itthon, Bálint? — tartott szóval.

— Jobb is lehetne.

— Nem hallani semmi jót?

— Nem.

— Te se hallottál a börtönben semmit?

— Én se — rántotta meg a vállát a borbély. — Mit lehetett ott hallani? Esetleg a kulcsok csörgését, meg a fegyőrök csoszogását. Már az idegeimre ment.

— Nem beszéltél senkivel?

— Nem én, hallod. Egytől kérdeztem meg mérgesen: magát ki nyírta meg?

Rossz volt nézni a szögletes fejét.

— Nyírnak az utcasarkakon mindenfelé — felelte.

— Annyi a borbély?

— Több mint gondolná ... Megfogják az embert, és megnyírják.

Tűnődtem, mi lehet az oka a nagy buzgóságnak, de nem jöttem rá. Mindenesetre, ha én is így vetettem volna magam a kuncsaftokra, nem így állnék. Palotában laknék, ás vége-hossza nincs kertem lenne.

— Oszt mennyi a taksa? — érdeklődtem meg.

— Ingyen csinálják. Hazafias érzüietből.

Nesze neked, világ!

— Semmit nem kérnek?

— Semmit. Csak szólni kell néhány szót, máris ott teremnek az oilóval.

— Maga elég csúnyán szólhatott, ha ilyen sehogyan se nyírták meg — fitymáltam a kintiek tudását.

— Szépen szóltam én.

— Mit mondott?

— Azt mondtam a barátomnak, hogy a toronyóra nem jól jár.

Aztán az emberem kacagásba tört ki. Nevetőgörcsöt vagy mi a csúnya nyavalyát kapott. Behúzódtam a sarokba. Iszonyodtam a bolondoktól. Szerencsére este elengedték.

— Tudod, mért nyírták meg? — nevetett fel keserűen Háncs Gyula.

— Most már tudom, de akkor nem tudtam — oltotta el a cigarettáját a borbély.

— Magyarul beszélt a barátjával — mondta a házigazda, és hozzám fordult. — Mi Jóval szolgálhatok, Bálint?

— Dolgozni szeretnék. Nem várhatok tovább.

— Értem - komolyodott meg.

— Gondolkoztam a helyzetemen eleget. Volt rá időm. Podmanskyhoz az erdőre nem