Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Dénes György: Versek
Dénes György dől az éj hajnali vallomás Hát ez vagyok? Ki szabta rám szétmáló köntösét a létnek? Szívem, agyam, ti adjatok a kínban dermedt húsnak menedéket. Kinyújtóztatom testemet, mi fájdalom őriz engem. Koporsóm, holtig börtönöm; miért kell mégis őt szeretnem? Fekszem hanyatt. Már dől az éj, élet és halál egybefolynak. Ki kérdi most, mivégre él; nem értem, miért fáj bennem még a holnap? Felkelő nap imbolyog, ragyognak a gyenge fák; veri sorsom életed, életemet a világ. Minden fűszál égig ér, minden élet végtelen; mit kezdenék nélküled, mit kezdenél nélkülem. Bóbiskoló levelek ringatják a harmatot; addig élek, míg te élsz, hogyha meghalsz — meghalok. nem menekülsz Janus Nem jössz, tudom, soha már elébem, hallgat benned a puszta csend, a szégyen. Hallgat, de fáj. Hiába festesz rája új eget. Halódni bújsz alája. Nem menekülsz, mert meg nem ölheted ami elmúlt. Hiába tördeled kezed. A csendből felkél az időtlen árnyék s bolyong telkedben eszelősen. Aki voltam — sose voltam, fél valómmal bujdokoltam, más felével verve jártam hazát lelve is hazátlan. Fél szívemben keserűség, más felében tiszta hűség, két igazság, két valóság, holtig tartó szomorúság. Bácskái Béla: Ajnácsköi dombok, tusrajz
