Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Fábry Zoltán: Fiaim, csak énekeljetek
a világon, csak még kevesen tudják“ — azt most a halála révén Kodállyal telített világ egyre jobban fogja majd érezni és igenelni. A halál: gyász és sötétség. Színe: a fekete. De Kodály halálában a fekete színt áttöri, átszövi valami transzparens világosság. Tavasz, napsugár, vízcsobogás cáfolnak sötétséget, némaságot. Gyerekhang, énekhang csendül frissen, édesen, elragadóan, Kodályt magával ragadón, halálból kiragadón .Csoda? Ha van csoda, realitását — éltető paradoxonját — itt érezzük. A csoda: felfokozott, leállítha- tatlan valósítás. Kodály halhatatlansága pontos számsor eredménye, tanítványok immár megszakíthatatlan egymásutánja. A legszebb, a legédesebb lánc-lánc- eszterlánc. Gyerekek biztosítják, ifjúság. Kodály elsősorban nagy nevelő volt. ő is annak tartotta magát: mint praeceptor Hungáriáé lett praeceptor mundi. Kodály a zene életcsodájának első és legeredményesebb realizálója. És ezt csodálja és próbálja utánozni a világ. A népdal félresiklott korunkban — amikor újra romlásba készül a világ — nevelni, jobbítani és éltetni próbál. A zene mint megtartó statikus erő szállt itt szembe poklokkal. Micsoda kataklizmákból hajt ki ez a csoda? Korunkból, a rettenetből, a világháborúk századából. Radnóti undorodon, ítélön leütött akkordja — „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult..." a tegnap és a ma egyforma mottójaként állandósul. Az elaljasult embert megmenteni, felemelni: irodalom, művészet, zene ennél sorsdöntőbb szerepet nem kaphat. Ady az embert példázza, sugallja, erősíti embertelenség próbáján, Bartók a tiszta forrás makulátlanságához hív társakat, József Attila kulcsszava rokonhangzású: „tiszta szívvel“. Embermagyarság ágál itt embertelenség és Űri Magyarország bűnös megmaka- csoltsága ellenében. És amikor a királyi törvényszék ítéleteiben kimondottan hazával egyenlített és védett „történelmi osztály“ neobarokk kulisszákkal álcázza hazugságait és bűzlő mesterkedéseit, Kodály a Psalmus Hungaricusban csak a konok non possumus magyar hittételét, Kecskeméti Vég Mihály régi lázadó prédikátor Dávid-zsoltárát harsoghatja világgá: „Akarok inkább pusztában laknom, Vadon erdőben széllel bujdosnom: Hogynemmint azok között lakoznom Kik igazságot nem hagynak szólanom" Az Adyk, József Attilák, és Radnótik, a Bartókok és Kodályok kutyaszorítóba vették Ür-Magyarországot: „Ebek hazája ma, nem az enyém...“ Kétfelől szorongatták: az értelem fegyverével és a nép igazával, ősiségével, szavával, jogával, dalával, zenéjével. Az értelmiség és a nép a történelmi ország szemében egyszerre és együtt váltak ellenséggé és így idegenné, hazátlanná. Kodály vallomása perdöntő tanúság: „Jellemző szót ejtett nemrégiben a neobarokk szellem egyik képviselője egy kiváló művészünkről folyó vitában. »Ha olyan tehetség, mért nem megy külföldre?« Ezt akarnák ők. A tehetség menjen külföldre, Magyar- ország maradjon nekik.“ A prédát, a zsákmányt féltők hangja és gesztusa itt mindent kibeszélőn árulkodik. És a nép? Tamási Áron épp a Psalmus Hungaricus bemutató előadásán írta le a döntő mondatot: „És felcsendül a zsoltár. Elől a dobogón ott áll palástban a nép követe és mögötte az erő: az éneklő erő, az ostromló erő, melynek nehezen tud ellenállni az Ür és a cigányzene.“ Kodály a hitvalló prédikátorral szólt — a nép nevében. És nemcsak a Psalmus Hungaricusban. A „kereszténynek“ csúfolt Kurzus-Magyarország fasizmusba hajló üzérkedését a „Jézus és a kufárok“ tépték semmivé, a „Fölszállott a páva“ pedig Adyval és Adyként bújtogatott. Ez a zene tett volt: a mondanivaló igaza, egésze, ereje és szépsége. A Bartók-Kodály ikerpár a zenét erkölccsé avatta: magatartássá, példává, példázattá, hatalommá. „Hass, alkoss, gyarapíts!“ De hol a nép, nemzet, közösség, mely ilyen telítetten, költészetével, zenéjével bánni is tud: erkölcsi fokon azonosulni, telítődni?! Ezen a fokon minden nép egyszerre irigylésre- és sajnálatraméltó helyzetbe kerül. Minden hagyaték gazdag-
