Irodalmi Szemle, 1967

1967/4 - Fábry Zoltán: Fiaim, csak énekeljetek

ság és teher. Ara van. A gazdag telítettség kegyetlen zsarnoknak bizonyai: örökös noszogatásnak, számonkérésnek. Az örökség kérdez, vallat és ítél.

Hol, mi például az Ady-telítettség nyoma és eredménye? Élt-e, él-e a magyarság Ady örökével? Ahogy nem élt életében, nem vállalta teljességgé halála után sem. Az ifjúság nagy része pedig kezdi átlapozni, átugrani. Hányszor hagyott ki az Ady-vállalás? Ki, mi rohant, sugallt forradalmába? „Ügy szakadtunk be a pokolba, mintha korbácsra és térítésre hangunk sohse lett volna". Logikus sorrendben következnek a kihagyások és ficamok: az első világháborúban, amikor magára maradt az „ember az embertelenségben“, majd amikor Kurzus-Magyar- ország túlfokozta minden tegnapi félelmét és átkát: Siófok és Orgovány minden elképzelésnél bestiálisabb volt, Or-Hunnia gátlás nélkül űzött, üldözött, gyilkolt proletárt, zsidót, értelmiségit; — és végül a második világháborúban, amikor a Hitleráj ellenében nem forgatták, nem alkalmazták bibliaként és fegyverként a Halottak élén paroláit.

És hol van a meggyőző Bartók-telítettség? Magyarok Bartók-azonosulása? Nehéz, vizsgáztató és vigasztalan örökség ez ma is. Bartók szikrázó antifasiz- musának megvan-e mindennapja? Morális fenomén-voltát példázó feltétlénséggé sokszorozzuk-e? A tiszta forrásból kik és hányszor merítenek? íme, a kérdések, melyek közelebb visznek a Kodály-hagyaték friss, fájó aktualitásához. És íme. a kérdések egyszerre lelassulnak, a kételyek csitulnak, a félelmek, szorongások kihagynak. Kodály hagyatéka más síkon valósítja meg az azonosulást.

Kodály öröksége realitásáért — mely nem több és kevesebb, mint maga a mindenkihez szóló zenepedagógia — előredolgozott. Kodály a zene tömegelőfeltételét valósította meg, azt a lehetőséget, hogy a zene művészi és erkölcsi mondanivalójának mindennapja adódjon. A zenét a mindenki kultúrájává avatta, így lett Kodály az alapozás zsenije. A magyarországi zenés iskolák ma világ - példák.

„Már régóta egyebet sem teszek, mint alapköveket rakok le szellemi téren“, mondotta ama utolsó beszédében, a dunapataji művelődési ház avató ünnepségén, mely ma Kodály legigazabb testamentumaként szól hozzánk: „Ezek a zenés iskolák megmutatták, hogy tulajdonképpen Kolumbus tojása az egész. A zene múlhatatlan része az emberi műveltségnek ... Zene nélkül nincs teljes ember . .. Nélkülözhetetlen. S kiderült, hogy ezekben az iskolákban, ahol a zene is tárgy — kötelező tárgy, mindennapos tárgy — minden egyéb tantárgyat könnyebben és jobban tanulnak a gyerekek ... Azt kérdezték tőlem: még mennyi ilyen iskolát kellene csinálnunk, hogy megoldottnak tekintsük a problémát? Hát miután több mint hatezer népiskola van az országban, azt elérni, hogy mind a hatezerben ilyen tanítás folyjék (mint az eddigi százban) — száz évnél hamarabb aligha tudjuk. Ezért neveztem ezt százéves tervnek, amit ostoba emberek akkor iróniának véltek.

Adott, adhatott volna valaki ennél szebb, békésebb, emberibb tervet népének és követésre méltóbbat a világnak? És a világ tudja ezt. Hány külföldi van, aki arra a kérdésre, mit irigyel Magyarországtól, rávágja: Kodály országos méretű, reális zenepedagógiáját, népét emelő nagyszerű zenealapozását. És ez így van jól. A magyar nép és a világ mától kezdve el van kötelezve egy gyönyörű tervnek, egy komoly realitásnak. A francia ellenállás mártírja, Gábriel Péri, utolsó levelében „éneklő holnapokról“ álmodott, Kodály megvalósította az „Éneklő Magyar- országot“. És a világ csodálkozik és tiszteleg, és mi — a gyász szorításában is — örvendezni tudunk.

Pedig — végeredményben — nem történik más, mint hogy egy ember egész életén át konok kitartással, makacs monotóniával és jóságos türelemmel ismételte azt a csodamondatot, amit egy magyar költő tragikus fokon, nemzete nagy esettségében, árvaságában vigaszként mondott és üzent: „FIAIM, CSAK ÉNEKELJETEK!"