Irodalmi Szemle, 1967
1967/4 - Fábry Zoltán: Fiaim, csak énekeljetek
Fábry Zoltán Ha egy nagy ember dől ki a sorból, zuhantában magával ránt mindent és mindenkit, gyötrelembe, végbe, halálba. A klinikai halálban magunk is osztozunk: mozdulatlanságba dermedünk. Utána minden megváltozik, átalakul. A halál a halhatatlanság kapusa lesz és mi, részei, részesei az örökségnek: élvezői, élesztői, folytatói és sáfárai. Egyszerre telünk meg gazdagsággal és — felelősséggel. Telítve vagyunk: halhatatlan kincs gazdái, számadói. De jaj, ha kincsherdálók leszünk: kamatélvezők, tőkepusztítók és nem őrzök és tőkegyarapítók. A halál percén túl a nemzet, a világ, a közösség megtelik a nagyok legigazabb hagyatékával: a halhatatlansággal. Teljesség lesz: valósításra, teljesítésre felszólított egész és egység. Az örökösök a halhatatlanság realizálói: elkötelezettek. Az utódlás e fokon: méltóságba helyezés. Az emberi méltóság nem más, mint e halhatatlanságok summázó, vállaló tudata. Méltóvá kell válni az örökhagyóhoz. A kincstartók: megőrzők és továbbadok. Az öröklés, az utódlás maga a folyamatosság. A megállás, a megtorpanás, elernyedés azonnal megbosszulja magát. A hűség itt erkölcsbiológiai szerepet tölt be. Micsoda halottaink voltak: óriás zuhanások, embertelenségek, katasztrófák áldozatai, legyilkolt és hazátlanságba árvult nagyok. Gondoljunk csak Adyra, József Attilára, Bartókra és Radnótira! Hangunkat keserv fojtogatta, szemünket könny karcolta, kezünk ökölbe szorult. Amikor Kodály Zoltán halálhíre kisi- koltott a rádióból, nem hittünk döbbenetünknek, tévedést reklamáltunk: nem, nem nem... Oly hihetetlen, váratlan volt a halál. Nem voltunk ré semmiképp sem előkészítve. A goethei öregkor kiteljesedő eufóriájának örültünk éppen... májusban Kassára vártuk, — óh, hogy vártuk! — mi mindent éleszthetett volna e sötétedő sarokban... és akkor a halál kérlelhetetlen pontja mindent megváltoztatott. De itt, e halálhírnél csak egy pillanatra állt el szívverésünk, és máris az újjá- pulzálást éreztük, azt, hogy mennyire és milyen éltetően telítődünk és hasonulunk egy életmű egészével. E teremtő pillanatban egy egész közösség lett teljesség: egész és egység. És nem csak népe, nemzete. Kodály fluiduma halála pillanatában diadalmasan, igazoltan áradt világgá: nemzet lett, világ lett maga is, és mi — a múlandó test gyászolói — részesei lettünk egy nagy halál halhatatlansági eufóriájának. Egy mű teljességének lettünk örvendező csodálói: örökösei, elkötelezettjei. Kodály halhatatlansági aranyfedezeté: a népével való töretlen egység. És a világ ezzel az egységgel adaptálta Kodályt. Ez volt az új és a döntő. Amit egyszer Veres Péter mondott — „a magyar líra és a magyar népdal nagy dolog fiaim, csak énekeljetek
