Irodalmi Szemle, 1967

1967/3 - FIGYELŐ - Josef Skvorecký: Halál a Tű-sziklán

— Mind a hárman a Tű-sziklán voltak —, mondta Malát. — Először azt hittem, hogy valamelyikük rosszul lett, s nem ereszkedhet le. Aztán ...

— Aztán? — kérdezte halkan a hadnagy.

— Aztán Jirina kiáltott nekem, hogy menjek a rendőrségért, mert valaki Tondát... mert Tonda meghalt.

Malát lehorgasztotta a fejét, és a földet nézte.

— Igen —, mondta Borűvka hadnagy. — Mire kell magának ez a spárga?

— Szárításhoz. Ilyenkor tavasszal gyakran megázik az ember.

— Hm —, Borűvka hadnagy megdörzsölte a homlokát.

— Idehallgasson, nem volna lehetséges, hogy valaki reggel maguk előtt felmászna a Tű-szikla tetejére, megvárná mig felér az első hegymászó, megölné, s aztán leereszkedne a másik oldalra?

Malát tagadólag rázta meg a fejét.

— Talán lehetséges volna. De kicsoda? Csak magunk vagyunk itt. Rajtunk kívül tegnap senki se szállt le az állomáson. Gépkocsit se láttunk az országúton. Meg aztán ... a Tű-szikla alá menet látták volna a Kilátóról.

— És átugrani a Kilátóról a Tű-szikla tetejére ...?

— Képtelenség — mondta Malát határozottan. — S ha sikerülne is... hogyan ugrana vissza? Megközelítőleg tíz méter a szintkülönbség.

— Igen. — A hadnagy elgondolkozva ismét a spárgacsomóra meredt, s maga elé képzelte a Tű-szikla tetejét, a Kilátót s az alattuk tátongó szakadékot. Kissé megtántorodott. — Igen. — ismételte meg. — Ez nyilván képtelenség. Űj ötlete támadt, de először nem merte hangosan kimondani. Majd mégis megemberelte magát:

— S ha így dobná, ni?

Malát szeméből igen könnyen kiolvashatta a gúnyt.

— No — mondta a csúnya férfi —, ha ezt meg tudnám csinálni, életem végéig járhatnám a világot a cirkusszal.

A hadnagy elszégyellte magát, s úgy tett, mintha gondolkodna.

Hogy ez képtelenség, azt pár perc múlva Ismét ellenőrizhette, amikor Bartošsal a Kilátón állt. A Tű-szikla teteje tényleg félelmetesen messze s mélyen alattuk volt, s azonkívül alatta csaknem harmincméteres szakadék tátongott. Magas fenyők fekete koronái törtek fel a mélyből.

A hadnagy felhagyott a töprengéssel — most már semmit se színlelt —, s megkérdezte:

— Jó barátok voltak maguk Paterával?

Bartoš nem válaszolt.

— Hiszen mondta, nem? ,

Bartoš felemelte a fejét, s a hadnagy szemébe nézett.

— Nézze, hadnagy elvtárs, maga úgyis kiderít mindent, akkor Inkább megmondom én magam.

A hadnagy helyeslően bólintott.

— Barátok voltunk, amíg nem kezdett velünk járni Jirina. Érti?

Az öreg kriminalista ismét bólintott. Halkan megkérdezte:

— Tudja-e, hogy jó bizonyítékot ad a kezembe a gyilkossághoz?

— Tudom —, mondta Bartoš. — De hiszen én nem vagyok őrült. Ha el akartam volna tenni láb alól, akkor ledobom valahol a szikláról, hogy azt higgyék, maga repült le. Itt ezer alkalom akad az ilyesmire.