Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Csanády János: Versek
semmiségek visszatérés ártatlanok Mert semmiség ez; ragyogj, ragyogj csak, élet! (Hős-tetteink senki sem adja össze); lobogj a virradatba, mely kezdet is és vég is; ragyogj az alkonyatba, mely ugyanazt jelenti fura kakukkszavával, amit a kakas hangja. Mert semmiség ez. Egy-tengelyű az élet: sejtek pusztulnak, kélnek épp csak más bőrbe kötve; örvendenek a fények fotoszintézisének. S ficánkolnak a gének, mint mestere szavára reng groteszkül a fából kifaragott királyfi: — mert semmiség ez, százezernyi vad évnek nyomán emberré válni nap mint nap virradatra; mely kezdet is és vég is, és ugyanazt jelenti fura kakasszavával, amit a kakukk hangja. Visszatérni szüntelen a mondhatatlan nevű földhöz fejsze, ásó, — ásó, kapa; földszagú eső ha öntöz, alacsony az ég, a felhő minden zaj beszéde tiszta értelem, ahogyan jár háztól-házig, kút nyikorog, kapu koppan, istállók agyaga dobban, kutya köszön — ismerős lépked el a ház előtt — ahogy zümmögnek a méhek; napsugáron korcsolyázva térnek a kaptár-hazába; s ahogy kopog a kenyér piros héja alkonyaiban, s anyám kezétől az asztal a régi életre kél — s felvirít egyszerre árva gyermekkorom biztonsága! Súlyosak az ártatlanok. Csak a kisgyerek nem nehéz. Terhesek ártatlan nagyok; kaptárszerű szívükbe méz. S gyűjtik bele egyre a mézet a zümmögő, bűnös kis méhek. A hatszögű szem szembenéz, pillantása könyörtelen, éles, elszántan bűntelen — s dolgoznak töredelmesen, akikre néz. A pörgetés után a java méh kihull, a szív üres. Ártatlanul várja, hogy újra megtöltsék. Csanády János (Magyarország) Kresz Albert felvétele
