Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Egri Viktor: Füst Milán
Hogy milyen hatással volt rám ez a tragédia, arról az Irodalmi Szemle hasábjain kevéssel a bemutató után számoltam be: „A Canossát járó IV. Henrik német-római császár ellentmondásos alakját több mint három évtizeddel ezelőtt írta meg Füst Milán, és a két háború közti magyar színház megbocsáthatatlan bűne, hogy a szerző örökké lázadó, humanista hősének bemutatását nem vállalta, és ezzel egy ígéretes, nagy tehetségű drámaíró igazi kibontakozását lehetetlenné tette. A Madách Színház, amely az elmúlt évadban kamaraszínpadán az írónak négy évtizede írott »Boldogtalanok« című művét mutatta be, ezzel az új bemutatóval nagy adósságot törlesztett, és némileg enyhítette azt a közönyt, erkölcstelen anyagiasságot, amely évtizedekkel ezelőtt a magyar színházi világot jellemezte. Füst Milán drámáján érezzük, hogy írója Shakespeare-en nevelődött. Egy teljes évezred választ el bennünket Henrik életétől és Canossa járásától, mégis ízig-vérig modern képet kapunk róla; Füst megálmodta benne az örök lázongót, aki hol komédiás a trónon, hol igazi nagyságot eláruló fejedelem, a humanizmus elkötelezettje. A költő Henrikje nem következetes jellemű ember, egyszer érzelmesnek mutatja, máskor a kíméletlenségig kegyetlennek; egyszer alázatosan fejet hajtó egyszerű lélek, máskor kortársaival dacoló kevély király, akinek életeleme a lázadás. Füst a történelem ürügyén mintha önmagáról is vcUlana, kételyeiről és hitéről, az érzések őszinteségéről, de azok fordítottjáról is, amikor komédiáznia kell az érzésekkel ugyanúgy, ahogy hitében meginog és komédiázik a kételyektől gyötört lélek.“ Az előadást követő napok egyikén telefonon kerestem a költőt, hogy régi, két háború közti ismeretségünket felújítsam, és élőszóval is beszámoljak arról, milyen hatást tett rám Henrikbe. Többszöri hívásom eredménytelen maradt. Később hallottam, hogy beteg, és kórházi ápolásra szorult. Most úgy gondolok vissza erre az elmaradt tisztelgő látogatásra, hogy talán feleslegesen megzavartam volna nyugalmában: engem is feldúlt volna a találkozás. Akaratlanul is régi barátjára, bátyámra terelődött volna a szó. Mi értelme lett volna elmondani, hogy negyvennégy novemberében őt és feleségét is elhurcolták a nyilasok, hogy Dachau kiürítése után az országúton lőtték agyon, felesége meg a rawensbrücki női fogolytáborban lett a tífusz áldozata. Talán hozzátehettem volna a magam vigasztalására, hogy becsületes élete volt, mert mint orvos és mint ember is tudta, hogy a szánandó betegnek és az egészségesnek is szüksége van részvétre és szeretetre, amiből sohasem adhatunk eleget. Emlékeztettem volna első találkozásunkra, megrendítő vallomására is, és elmondtam volna, hogy később megértettem, amikor már én is megpróbáltam kifejezni valamit abból a rosszból és jóból, az égiből és pokoliból, amelyre az ember elítéltetett. Megértettem, hogy kell a szenvedés is, mert a felhőtlen ég, a sima tengertükör, a csöndes békesség nem lázit, nem gerjeszt haragra, s nem indít vallomásra: így volt, csúnya és torz volt, irgalmatlan és igazságtalan, én megéltem, kilábaltam belőle, és felmutatom, hogy sorsunk soha többé ne legyen ilyen!
