Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Palotai Boris: Pokróc az ablakon (elbeszélés)
így... — Szóroncsok buknak ki a száján, péppé gyömöszöli őket. — Elcsent — vágja ki végül. — Igen... elcsent. Mindig csak aprót... Forintosokat. Egy mozijegy árát. A bélyegekkel bukott le. Bélyegekkel akart fizetni a cukrászdában. Hat gombóc fagylalt... — A bélyegeket is lopta? — Olyan is volt köztük, amit leáztatott. — Dupla bankó! — hallatszik a szerelőaknából, s a vasszerkezet zengésébe röhögés ékelődik. Több szó nem esik Ibolyról. Amíg hazafelé tartott, Vilma járt az eszében. A karórájára pillant, a mutatók is; Vilmát mutatják, nem az időt. Vilma, mindenütt Vilma... Ahogy a nyakába köti a musz- linsálját, libeg a két vége, mint a lepkeszárnyak. Jön le a minisztériumból, hóna alatt aktatáskával, mint egy fejes! Hát az! A főosztályvezető titkárnője. Jogot tanul... De ébredéskor dünnyög, dudorász, akár egy kislány. Amikor összeházasodtak, nem gondolt ennyit rá. Most akkor Is rá gondol, ha együtt vannak. Nem elég, hogy a tíz ujja, a bőre érzi. Ezt kéne elmondani, nem azt, „int történt“. Aztán mégsem mondja el. Hogy fogjon hozzá? A szavak elcsúsznak a szájában, mást mondanak. Mindenről beszámol, megpróbálja becsempészni, hogy „mi ketten“, meg „belül is veled vagyok“. Nem jó, nem megy. Tiszta hülyeség ez a „belül“. — Ma hallottam, hogy az a kis küldönc... beszéltem már róla. — Szinte örül, hogy mesélhet Ibolyról. Addig legalább nyugton hagyja az a „belül“ dolog. Jobb azt öleléssel elintézni. Vilma figyelmesen néz rá, a keze is elcsendesedik: — Törődött valaki azzal a lánnyal? — Honnan tudjam? — Azt mondod, rendes volt. — Annak tartották. — És te? — Amikor bevonultam, tizenöt éves lehetett. Kis kukac. Mindig lógott a harisnyája. Máskülönben... minden érdekelte. Gépelni tanult, gyorsírni. A nyakát Is mosta. Vilma ki nem fogy a kérdezősködésből. Majd utánajár, hárítja el a kérdéseket, mert unta már Ibolyt, a rádió gombját csavargatta, valami jó zenét keresett. — Egy fiatal lánynak seprűt nyomnak a kezébe, hogy megjavuljon?! Hallottak már ilyet?! — háborog Vilma. Kinek van ideje Ibollyal foglalkozni. Se ideje, se kedve. Vége a műszaknak, vágtat haza. Radákra tartozik, ő a KlSZ-títkár! Nem érti a dal szövegét. Vilma folyton megakasztja. Pedig jó kis szám, csuda Jő! — Mondom, hogy utánanézek... utánanézek, kisanyám. — Minek akarja tudni? — Segíteni akarunk rajtad. — Minek? Marcit dühíti ez a sok „minek“. Már egy órája veszkölődik, s ott tart, ahol elkezdte. — Nem szeretnél... Iboly be sem várja a mondat végét: — Nekem így is jó. — Mi történt veled? — Megint egy lelkifröccs? Mindjárt zokogok. — Nem szeretnél szakmát tanulni? — Adjon egy cigit. — Ha egy csepp eszed lenne... — Mától fogva tegezlek. Kopj le rólam... Csak azért áll szóba vele, hogy megmutassa Vilmának: ami másnak nem sikerült, neki az gyerekjáték. Kihúzza a koszból, tisztára suvikszolja.
