Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Palotai Boris: Pokróc az ablakon (elbeszélés)
Egy hétig felé se nézett. Aztán mégis nekidurálta magát. A villamoslépcsőn csípte el, ménkű nagy szatyrot lógázott a karján. — Mivel tömted tele ezt a szatyrot? — A stafírungommal. — Valami batyu van benne. Hová cipeled? Iboly szétrántja a szatyor száját: — Azt hiszed, loptam? — Arra felelj, amit kérdeztem. — Nem szeretem az ügyes mandrókat. — Én lennék az az ügyes mandró? — Látom, ahogy a melledre ütsz: „vállalom!” „elintézem!” Most engem vállaltál. Hát le fogsz égni! Nekem így is jó. Marci egyszerre megsajnálta. Minél szemtelenebbül hadart, annál jobban sajnálta. — Hülye tyúk! Iboly hátat fordított. A hátának könnyebb beszélni, gondolta, de a hátát is sajnálta: már egészen takarító- nő-hát volt, pedig csak tizennyolc évet viselt. A hangja hirtelen berozsdált, csikorogva ismételte: — Hülye tyúk. Azt hiszed, olyan nagy szám vagy? Iboly előrefurakodott a kocsiban, maga előtt tolva nagy, tömött szatyrát, ő meg utána, mert ha már megígérte Vilmának... mit ígért tulajdonképpen? Jó lenne pontosan tudni. Minek koptassa a száját, ha csak arról van szó... — Ide hallgass! Én tényleg vállaltam... de csak magamban... hogy kiszedem belőled... egyszóval... Szerencse, hogy Iboly leszáll, nem kell befejezni a mondatot. Oly gyorsan száll le, tiogy elejti a szatyrot, a batyu kihull belőle, szétnyílik, agyonmosott blúzok, összetekert pulóverek, rongy kis bugyik kuporognak az aszfalton, koppanva gurul egy ütött- kopott lábas. A kövezeten térdel, összekapkodja a holmit. Iboly kitépi a kezéből, visszagyömöszöli a szatyorba, haragosra duzzadt szájjal motyog valamit. Aztán egymás mellett lépkednek, az aszfalt elfogy alóluk, szél görgeti a tavalyról ottmaradt kórókat. Marci az óráját nézi, amely megint Vilmát mutatja. Ilyenkor rakja ki a jegyzeteit. Tele az asztal füzetekkel, papírdarabkákkal... — Jó messze laksz! — Ki kérte, hogy kísérgess? — Már itt se vagyok. Csak arra felelj... — Hogy miért loptam. Mindjárt kitalálok valamit. Irtó jókat tudok kitalálni. — A hangja nem azt fejezi ki, amit mond, fakó és fáradt, mintha a takarítónő-hát szólna helyette. Most nem pöccentheti meg a sapkáját: akkor szervusz. • — Mi bajod? — Képzelem, hogy eláztattak. — Azt kérdem, mi bajod? — Mi bajom lenne? — Nem vagy te fafejű. Tanulnod kéne. — Minek... — Azért, hogy... — az istenit ennek a mineknek! — Más ember az, akinek szakma van a kezében. Sose lehet olyan topis, amilyen te vagy. Nemcsak kívül topis... Nna! — tette hozzá, mert Iboly kinyitotta a száját, becsukta, nyelt egy kiadósat, az arca összelapult, mintha a nagy semmi, amit lenyelt, megfeküdte volna a gyomrát. Egy házhoz értek, Iboly megállt előtte: — Pokróc van az ablakon. — A feleségem nem hagy békén, hogy csináljak veled valamit. — Megint felrakta a pokrócot. — Mindennap megkérdi: mi van azzal a lánnyal? — Cuccal nem ülhetek be a moziba. — Hozzád beszélek. — Hallom. Nincs egy Kossuthod? — A feleségem... — Marci újból belekezd. Ha már megígérte Vilmának, ha már
