Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Palotai Boris: Pokróc az ablakon (elbeszélés)
— Azt még mondd el... — Ráér. Sütött a nap. Marci az inge alatt is érezte a napot, mintha a bordái közé csúszott volna. Amint a műhelybe lépett, közrefogták; Konkoly megtapogatta az izmait, Sanyi a fenekére húzott, Taligás a levegőbe emelte, jól mellbe kellett taszítani, hogy eleressze. Ugye mondtam, megmondtam — futott át a fején. Tegnap eljátszotta Vilmának, hogy fognak örülni neki. Vilma úgy tett, mint aki oda sem figyel, de reggel azzal nyomta kezébe az aktatáskáját: haza ne gyere nekem, ha nem tépnek szét! Beugrott a szerelőaknába, hegesztőlámpák kék-sárga szikrái villantak, a vasdarabok a kezébe kérezkedtek, egyszerre otthon volt, biztonság fogta el. Arra gondolt, úgy meséli el Vilmának... szépen, na! Hasonlatokat keresett, csillagok jutottak az eszébe, csupa erős csillag, sistergő vasdarabbá összeálló csillag, a tenyeréből repülnek ki, úgy áll közöttük, mint egy varázsló, aki érti a szakmát. Végül csak annyit mondott: úgy ment minden, mint a karikacsapás. — Vilma mégis úgy nézett rá, mintha belevette volna a csillagokat. Néhány nap múlva összeakadt Ibollyal. Kezében kávéscsészékkel megrakott tálcát vitt, mely minden lépésnél megcsörrent. — Hát te mit csinálsz? — Üvegtáncot járok. — Még mindig nem tudom, hol dolgozol. — A forgácsoló műhelyben. Most már boldog? — Gépírónő akartál lenni. — Várják a kávét! Marci előtt egy ficánkoló varkocs bukkant fel, a végét befőttesüveg gumija tekerte szorosra. Repült a copf, a két pipaszár láb utána eredt, de a copf mindig előzött, inár-már a levegőben úszott. — Betanított munkás vagy? — Semmi se vagyok. Egy osztályonfelüli semmi. — Ne hülyéskedj. — Alászolgája! — Mért hagytad abba a tanulást? — Csak feltart. Nem látja, hogy rohanok? — Iboly egy szem kockacukrot mártott a csészébe. — Öt cukrot áztattam már el. — Bekapta a kávéval teleszítt cukrot, körbe- nyalta a szája szélét. — Nem is szeretem a kockacukrot. — Olyan ügyes kislány voltál. Azt hittem... — Mit hitt? — Hogy viszed valamire. — Most már elég a hegyibeszédből! Marci sarkonfordult. Legyintés volt a markában, de annyi fáradságot sem vett, hogy legyintsen. A háta mögötti csendből arra következtetett, hogy Iboly egyhelyben áll, úgy, ahogy otthagyta. Hát csak álljon! Maga sem tudja, miért kérdezte meg Taligást: mi lett abból a kis küldöncből. Mindig a harisnyáját ráncigálta. — Iboly? Valami zűr volt vele. Ki akarták hajítani. Aztán lecsapták a forgácsolóba takarítónőnek. Lopott. Marci komótosan eszegeti a rácsostésztát. Vilma pakolta neki. A tetejét meghintette darabos dióval. Mindig eltalálja a gusztusát. Mit mond Taligás? Hogy Iboly... — Pimasznak elég pimasz. De hogy lopott volna?! — Lopott — erősíti meg Csizik. — Azonkívül ritkán mos nyakat. Ha verset írok hozzá, az lesz a címe: A szürkenyakú kedveshez. — Nem tudtad lefektetni! — horkan fel Német. — Attól piszkos a nyaka. — Még hogy ő... ő... pont ő! — Csizik sipító nevetésbe robban, úgy nevet, mint aki meg akarja mutatni, hogy szétreped a nevetéstől. — Mit lopott? — kérdi teleszájjal Marci. — Marhaságokat. „Ügyet" csináltak belőle. — Lopott, vagy nem lopott? — Há-át... — Szóval lopott. — Inkább azt mondanám... — Német homloka ráncokba gyűrődik. — Nehéz ezt
