Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen (regényrészlet)
másféle ambícióim vannak, de tehetségem sincsen effajta munkakörhöz. Be Is bizonyosodott rögtön, bár a második tányér már nem tört cimplicamplira, mint az első, zsonglőrhöz méltó ügyeskedéssel elkaptam a levegőben, — fényes tanújelet adva művészi hajlamaimnak, s ezzel immár másodszor váltottam ki ifjabb Jurik elismerését. — Ez igen! — mondta. És amikor Mari nagyi megkérdezte tőlem: — Te otthon sohasem szoktál segíteni a konyhában? — Öcsém lovagiasan védelmemre kelt: — Natasa tán szokott? — kérdezte. — Az más! — válaszolta Mari nagyi, de azt hiszem, nem tudta volna megindokolni, hogy az miért „más“! Lényegében nem is fontos. Az a fontos, hogy a konyhaszolgálattól felmentést nyertem, végre a telefonkészülékhez jutottam, hogy jelezzem anyámnak: „Sárkány rabolt el a karbolszagból, stop. Várom szabadításomat, stop!“ Ám a hívőjelre nem jelentkezett senki. Pedig hússzor is megismételtem. Végül abba kellett hagynom, mert Natasa egy „piruette“ közben beleverte fejét az ajtó sarkába, bömbölésétől nem hallottam saját szavam. Csak akkor vigasztalódott meg, amikor Andris bevette a partiba. Osztott, kevert, és az első fordulóban kontrát adott neki. Reményvesztetten ültem ki a konyhaerkélyre, majszolni kezdtem a zsíroskenyeret, amit Mari nagyi a kezembe nyomott. Ö mellém telepedett, és bekapcsolta saját magát. Kiderült, hogy a nagyi életében is elég a selejt. — Látod, látod, milyen áldott apád van — kezdte. — Tied minden gondolata. Odafektetnek téged a kis szobába, engem meg kiűznek a konyhába, mint valami szolgálót. Aludni sem lehet ott, úgy zúg a lift. Hogy a cséplőgép is zúgott, mondogatják. Hát persze, hogy zúgott, de az szép volt! A kenyér áldás, a kenyér élet! A lift az lift! Utálom! Mire besötétedett, Mari nagyinak eszébe jutott az eperfa is a falujából, meg a kutya, amelyik az ablaka alatt csaholt... Nekem a telefon járt egyre eszemben, amelynek a végén nem jelentkezett senki. Mire aludni tértünk, a húszas az Andris zsebében lapult, míg Natasa bírta az ígéretet a két pofont illetőleg, amennyiben az elhanyagolt történelemkönyvet elárulja a szülőknek. Amíg Mari nagyi rendet csinált a gyerekek után, én anyám szolgálati számán próbálkoztam, de onnan azt a választ kaptam: Szabadnapos! Fél tíz volt. Nekem tíz óráig ki kellett jutnom a kapun. Pali bácsi szerint léteznek dolgok, amelyeknek az ember csakis akkor tudja felmérni valóságos értékét, amikor megfosztják tőle. Ilyesmi a levegő, az anyai szeretet és ilyesmi lehet — Pali bácsi szerint — maga az élet is... Amennyiben tudatosíthatnánk saját halálunkat. Számomra ez kissé nyakatekert filozófia volt, mégis ez forgolódott szüntelenül az agyamban a konyha melletti kis szobában, ahol aludnom kellett volna, de elkerülte szemeimet az álom. Igaz, lefeküdtem. Szabadulásom esélyeit mérlegeltem, és lépéseimet számolgattam. Négy oda, négy vissza szélességben, terpeszállás, jobbra vaságy, balra fal, előttem ablak, hátam mögött éjjeliszekrény... Alattam három emelet. Helyes kis kamra volt, varázsát csupán az zavarta, hogy tudtam róla: börtön! Anyám járt folyton az eszemben. Sajnáltam őt, talán jobban, mint magamat, mert hiszen ő feláldozta értem ifjúságát, és most megfosztották tőlem. Hirtelen lelkiismeret- furdalásom támadt az összes eltépett harisnyanadrág s a bemocskolt fehér kötények miatt. Még Pali bácsinak is megtudtam bocsájtani ezekben a percekben, amiért seszínű szemeivel nem tud üdébben pislantani. És vágyódtam, jaj de vágyódtam a Gizi nagyi asztmatikus szuszogása után. Mint állatkerti ketrecben a sivatag királya, úgy forgolódtam a parányi területen, mely a világ milliónyi négyzetkilométeréből rendelkezésemre állt. Menekülésem lehetőségein törtem a fejem. Már-már feladtam a reményt, amikor nyílt a konyhaajtó, és a résnyi hasadékon mentőangyalként bukkant be Mari nagyi veréb-feje: — Te még nem alszol? — kérdezte. — Nem! — Miért nem fekszel le? — Csak!
