Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen (regényrészlet)
Mari nagyi mintás barhétslafrokot viselt, kivágásában jól látszott magasan csukódó falusi inge. — Szép patyolatot húzott fel neked az én Annám. Jó asszony ő, csak ki kell ismerni. Nem volt megjegyezni valóm. Nagyi várt egy kicsit, azután azt mondta: — Kár a villanyért ___ Dühösen csavartam a kapcsolón, elsötétedett, csak a konyhából beszűrődő fénysáv vetett ránk sárga csíkot, és odakint jobban kifehéredett az éjszaka. Az ablakráma árnyéka pedig hatalmas keresztként vetült a vaságy fölé a falra. Ügy látszik, Mari nagyi erre várt, mert a fal felé fordult, mormogott valamit, majd azt kérdezte: — Gizi nagyanyád szokott imádkozni? — Nem tudom! Gizi nagyi süket... — Persze, persze, — suttogta Mari nagyi. — Különben is, Gizi nagyi református. Mari nagyi leült az ágy szélére. — Aha! Kálomista! Akkor értem! Akkor mindent értek ... — kis szünetet tartott. — Pedig nem lesz rend, amíg az emberek vissza nem térnek hozzá. Nem lesz rend! Mari nagyi le nem vette szemét a keresztről. — Ő hitt. Az én Annám hitt, amíg apád meg nem bolondltotta. Egy ideig hallgattunk. — Eredj aludni! Oda... — a konyha felé intett. Nem mozdultam. — Hallod? Hozd be a párnámat! — Itt az enyém! — Azt mondtam, hogy az enyémet hozd! — Engedelmeskedtem. Féltő gonddal vette ki a kezemből. — Érzed, milyen jó földszagú? Csíkos, otthoni. Azután két ujjal felemelte a selyemfényű damasztpárnát, és hangja türelmetlenné kemény edett. — Patyolatot húzott fel neked az én Annám. Jó asszony! Na? Miért nem mégy? — Mit mondanak, ha hazajönnek? — Azt válaszolod, hogy zúg a lift! — Igazán menjek? — De előbb megesküszöl. — Mari nagyi az ablakfa árnyékára nézett — megesküszöl, hogy nem fogsz elszökni... Megesküdtem... Ami ezután következik, ez már a második botrány tárgykörébe tartozik, és attól az időponttól számítódik, amikor kilopóztam apám lakásából, hogy visszatérjek anyámhoz, és mielőbb letöröljem miattam öntött könnyeit. Sajnos, sok olyasmivel nem számoltam, ami összekuszálta elképzeléseimet, és amitől az élet olyan lett, amilyen... Szüleit és élményeit az ember nem válogathatja, elfogadja és megszokja mindkettőt, amilyennek kapja. Különösen a szülőkre vonatkozik ez, akiket az ember kicserélni soha — csak megváltoztatni szeretne — néha! Bezzeg, amikor én ilyen öreg leszek... alapon. Bár, hát... meglehet, az emlékek tükrében megszépülnek az élmények is, az évek dioptriáján összeszűkülnek a fókuszok, és csakis azt szűrik keresztül, ami szép... Az én Rozmaring-beli kalandom is rózsaszínű patinát nyer az idő visszaverődő fényében, és én esős vasárnap délutánokon majd fájó nosztalgiával mesélhetem unokáimnak... — Bezzeg én a ti korotokban már úgy bírtam az italt, mint egy gödény ...
