Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen (regényrészlet)
tett. Meg még két srác. Ezek valamivel normálisabban hatottak. Az egyik — azt hiszem — Vladónak hívták, gombafejet viselt, a másiknak aprődja volt. Ennek a nevét elfelejtettem, de azért nagyon jó pofa volt ez is. Csak éppen nem a rumot szerette, s ezért tértünk vissza a vodkára. Eddig jutottam emlékezéseimben... aztán jött a semmi, a sötétség, mentőtragacs, karbolszag, ducipofa, Anna mama nylonszárnyakkal, és befejezésül a ludaskása, amelyikből Ifjabb Jurik kostolónyit sem hagyott, pedig az éhségtől szinte kiesett a gyomrom. De Mari nagyinak sem volt ám közömbös a vacsora sorsa. — Ennyi rizsát megenni... — sopánkodott, amikor visszatért Anna mamától, és a tűzálló edényt, a néhai liba csontjaival mint valami áldozati urnát magasba emelte. Belőlem közben elpárolgott az indulat, óriási üresség tátongott helyén, sajnáltam az öregasszonyt is, aki annyit veszekedett a szomszédokkal, míg a ludat zsírosra tömte a balkonon. No meg... éhes is voltam! Előkotortam hát a táskámból egy nyamvadt Bystricát, rágyújtottam, Andris felfigyelt, majd amikor teli tüdőből kifújtam a füstöt, elismerés váltotta fel képén a hülye vigyort. — Te igazán lenyeled a füstöt? — kérdezte mélységes tisztelettel. Fölényes pillantással csupán igent jelezhettem, mert amikor a számban füstölgő cigit Mari nagyi meglátta, sóbálvánnyá merevült, és alig bírta kinyögni... — Hát igen! Ez a romlás... „A romlás ez" — üzente Forgách kolleganő a pedellus nénivel, amikor rövid shortnadrágban, kölcsönbiciklin végigkarikáztam a falun. „Nem szabad megfeledkeznem arról, hogy pedagógus vagyok és nem revü- görl“... — üzente. Igaza van! Erről mindig megfeledkezem ... Anna mama az izgalmakba, sajnos, nem halt bele, felvehette pesti útjáról hozott, aranyban csillámló, pipacsszín ruháját, és elmehetett apámmal vacsorázni egy étterembe. Mielőtt elindultak, Natasának adott egy húszast, hogy feküdjön le, mert másnap korán kell kelnie. Andrisnak apám ígért két pofont, ha nem veszi azonnal elő a történelemkönyvét, mely tárgyból bukásra állt. Mari nagyinak pedig meghagyták, hogy a konyha melletti kabinetben készítsen számomra fekvőhelyet, azután üljön ki a balkonra levegőzni. Nekem nem mondtak, nem parancsoltak és nem ígértek semmit. Natasa egész komolyan vette a húszast, rögtön vetkőzni kezdett, Andris egyáltalán nem vette komolyan az ígéretet, mert a történelemkönyv helyett egy pakli kártyát szedett elő. Mari nagyi pedig olyan arcot vágott, mintha évekig préselődött volna egy imakönyvben. Az ajtóból apám visszakiáltott, hogy adjanak nekem valamit enni, mert a ludaskását elnyelte „az a delfin“. Aztán belekarolt az aranyhímes, vörös ruhába, mintha szerves tartozéka lett volna. Alig csukódott be utánuk az ajtó, Natasa abbahagyta a vetközést, magára kapta anyja szaténpongyoláját, és lejteni kezdte a „Hattyúk tavá“-ból a gonosz szellem táncát, amit pár nappal előbb látott az operában. A kísérő zenét egyedül dúdolta hozzá, rögtönzött dallamokból. Palástja ide-oda lebegett. Nagyon hatásos volt. Andris asztalhoz ült, maga elé tette a csomag kártyát, kevert, osztott és mindjárt az első fordulóban kontrát adott saját magának. Mari nagyi pedig hozzálátott az edénymosogatáshoz. Legnagyobb megdöbbenésemre kezembe nyomta a törlőruhát. Számomra ez megrendítő pillanat volt, nem hallottam, hogy erre nézve utasítást kapott volna. Anyám házában — bevallom — ritkán kerültem hasonló helyzetbe. Ugyan ki merte volna rámbízni a Gizi nagyi hagymamintás meisseni porcelánját? (Első darabjai még a főúri házban zúzódtak darabokra.) Csupa megszokásból azután a hétköznapi porcelánt sem adták a kezembe. Különben is... anyámék tudták, hogy nekem egészen
