Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Duba Gyula: Kolera a Ló utcában (szatíra)
nagy szakértelemmel és türelemmel a lyukba öntötte a vödör vizet, és a konyhából azonnal újat hozott. — K. kartárs holnap felrobbantja a házkezelőséget — vélekedett elégedetten Balabán. 2. Balabánékat másnap reggel fél hatkor tizenhét rövid és éles csengetés ébresztette. Mintha valaki sorozatot lőtt volna. A tizenhetedik után egy végtelenül hosszú csengetés következett, mely mindaddig tartott, amíg Balabán ajtót nem nyitott. A folyosón K. kartárs, a második emeleti lakó állt, hiányos öltözékben, fehér gyolcs- gatyáját madzaggal kötötte át kopott papucsai felett. Az egyik madzag hosszan lelógott, de nem vette észre. — Az ebédlőmben tenger van, és a falakról mosogatóviz csorog — kiáltotta számon- kérően —, ki felel ezért...? — A házkezelőség. — Balabán nyugodt és szenvedő maradt, mint aki megcsömörlött az élettől, és halni vágy. — Az én hálószobám falán is ott bűzlik a Fertő tő, és maholnap salétrom virágzik rajta. Jöjjön be, szomszéd úr...! K. kartárs berobbant a lakásba, gatyamadzagját maga után húzta, és Balabánt félretaszítva sietett a hálószobába. — Ilyen korai látogatás — sikkantotta Balabánné, s magára kapta pongyoláját —, jó reggelt, szomszéd úr...! A szeba falán lepedőnyi nedves folt húzódott lefelé, és eltűnt a szekrényke mögött. Egyik helyen sötétebb volt, a másikon világosabb, s valami baljós káosz rettenete rejlett a girbe-gurba vonalak mögött. — Látja, szomszéd úr, csoda-e hát, hogy magukhoz is lecsorog a víz...? — kérdezte Balabánné a szemét törülgetve. K. kartárs nehezen lélegzett, ahogy a falat nézte. — Ezért valaki ülni fog — mondta nagysokára —, ezt valaki rettenetesen meg- keserüli... — Ülni ám — helyeselt álnok jámborsággal Balabán —, az íróasztala mögött... — Ölomcsővel megyek rájuk — töprengett K. kartárs —, tudom én, hogyan kell beszélni velük. S ha nem segít, beteszem az újságba őket... Megbeszélték az ügyintézés taktikai módszerét. Balabánné azonnal a házkezelőségre siet, és hétkor zokogva várja az érkező hivatalnokokat az ajtó előtt. Kilenckor K. kartárs felesége megy el a gyerekekkel, s ugyancsak sírni fog. S a nagyobb kislány egész idő alatt köhög, meg tüsszög majd, mert ilyen lakásban tönkremegy az ember. Még ma küldjenek szakembereket! A lefolyócsatornát és az ereszt azonnal meg kell javítani! Balabán tízkor megy utánuk. Nyugodtan, de nyomatékosan panaszkodik, nem szitkozódik, csak a végén jegyzi meg keserűen és lemondóan: uramisten, mi lesz a termeléssel..? K. kartárs tizenegykor érkezik az ólomcsővel. S a többi az ő dolga... — Ha ma nem sikerül elintéznie, este újra beöntünk — mondta Balabán a szomszéd távozása után —, az eső esik, a víz csorog, ez a világ rendje... 3. K. kartárs a ház egyetlen lakója, aki a hivatalokban mindent elintéz. Aznap reggel pontosan tizenegy órakor belépett a házkezelőség Rom utcai hivatalába. Felöltője alól hűvös markolatú ólomcsö dudorodott ki. A házkezelőség főnöke azonnal a telefon után nyúlt, és tárcsázott. Valakivel arról kezdett beszélni, hogy a házkezelőségnek nem állnak rendelkezésére kőművesek, nincsenek szerelőik, a tetőfedők egy fontos állami építkezésre utaztak, és a csempézők anyag híján rostokolni kénytelenek. így a kért munkálatokat egyelőre nem tudják elvégezni. Jelenleg egyetlen parkettezővel rendelkeznek. A kagylóból heves tiltakozások áradata zuhogott elő, melyet éles női sikolyok apróztak rövid szakaszokra, mire a házkezelőség vezetője megesküdött, hogy mindez igaz, s a helyzet rövid időn belül nem is változik. Talán majd tavaszra, az ibolyaillatú verőfényben, vagy jövő őszre,
