Irodalmi Szemle, 1967
1967/3 - Duba Gyula: Kolera a Ló utcában (szatíra)
ha nem lesz annyi őszi eső. Sokáig húzódott a beszélgetés, fél órája is tartott már, s a házkezelőség vezetője ezalatt rá sem nézett K. kartársra. Várj a sorodra, elvtársam, mondta a nyugalma, beszélek. Fontos állami dologban, hivatali ügyben Intézkedem, mely nem tűr halasztást. K. kartárs kitartóan várakozott, mert tudta, hogy a házkezelőség vezetője mindig így tesz, s ha az ügyfél magabiztosságát elvesztve elmegy, leteszi a kagylót. Alit, és időnként megtapogatta kabátja alatt az ólomcsövet. A súlyos cső, mellyel kiválóan lehetett ütni, megnyugtatta és bizalommal töltötte el. Egyszerre, a beszélgetés egy arra alkalmas szünetében hatalmasan felkiáltott: — Folyik a víz, mint az áradat... A házkezelőség vezetője erre azt mondta a kagylóba: — Talán jövőre nem lesznek ilyen kiadós őszi esők... — Demokrácia van — ordította kitartóan tovább K. kartárs —, közösek az összes társadalmi javak. A lakásigényt, a családi kör intímségét és sérthetetlenségét az alkotmány biztosítja. S erre Balabán a Lő utcában a szekrénye tetején ülve úszkál a lakásában... A házkezelőség vezetője továbbra Is a telefonba beszélt. — Ki számolt novemberben ilyen felhőszakadással? Rettenetes... K. kartárs fellépése egyre erélyesebbé vált. — A nagy célok érdekében minden erőnket megfeszítjük, s az elvtárs órákig, telefonál? — Közvetlenül az asztal mellé lépett, és a hivatalnok orra alá dugta két hatalmas, csontos kezét. — Látja ezt, elvtárs? Munkáskéz. Csupa bütyök. Szélfútta, esőverte. Kemény munkát végeztek egy becsületes élet során, és most vödörrel merik a padlóról a szennyvizet. Nem hiábavalóságokra, hanem termelésre hivatott kezek... K. kartárs egy éjszakai mulató portása volt, valóban nagy, kérges és eres kezekkel, s minden hivatalnoknak, akivel el akart Intézni valamit, megmutatta őket. A kezek látványa, az ujjnyi erek és repedések a iegközönyösebb bürokratára is hatottak. A házkezelőség vezetője elismeréssel bámulta K. kartárs kezét. Letette a telefon- kagylót, és íróasztala fiókjából vaskos, poros iratcsomót vett elő. Lapozgatni kezdte az első iratot. — Gönc polgártárs, Ló utca tizenkettő, a tetőt megjavítani! A városi tanács vegyesbizottsága megjegyzése: Nincs tetőfedő! — Az iratra valóban rá volt írva piros ceruzával: Nincs tetőfedő. — Különc polgártárs, Káposzta utca hat, a hálószobába gázfűtést! A városi tanács vegyesbizottsága megjegyzése: Nincs gázszerelő! Tönk polgártárs, Mályva tér tizenegy, konyhai lefolyó. A városi tanács vegyesbizottságának meg jegyzése: Nincs vízvezeték-szerelő! Rönk polgártárs... megjegyzés: Nincs csempéző! — Piros ceruzával..? — kérdezte erre váratlanul félelmetes nyugalommal K. kartárs. — Pirossal — helyeselt a házkezelőség vezetője. K. kai társ tudta, hogy az az iratcsomó évek óta ott hever az asztalfiókban, mindenkinek megmutatják, mint a legszánalmasabb tehetetlenség dokumentumát, és azt is tudta, hogy elő kell vennie az őlomcsövet. — Tűrhetetlen, szektás elhajlás a tömegektől — rivalít a házkezelőség vezetőjére, és az előrántott ólomcsővel hatalmasat sújtott az íróasztalra. Az asztal lapja megrepedt. A hivatalnok megbámulta a friss repedést, lassan ingatta a fejét, és azt mondta: — Akkor majd délután elküldöm a parkettezőt... 4. A Ló utca hét alatt délután négy órakor megjelent a parkettezö, de csak a földszintig jutott. Egy özvegyasszony behívta, hogy javítsa meg a konyhában a vízcsapot. A jóvérű, göndörhajú legény munka után vacsorára is ottmaradt. Hat órakor Balabán sunyi mosollyal újabb két vödör vizet öntött a szekrényke alatt sötétlő nyílásba. K. kartárs, meglátva az ebédlője falán alázúduló, rosszindulatú áradatot, felordított, kapta az ólomcsövet, és a házkezelőségre rohant, de a hivatalt már zárva találta. Az eső tovább zuhogott. Éjszaka folyamán a lakók többször hallották K. kartárs rettenetes kiáltozását és
