Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző

Takaróba csavarom magam, és belebújolk. Meghúzom a zsebra ké ta - berendezés ravaszát, hegyes szikra röppen a számba, s amiint a fejemet átfúrta, elakad a homokban. Az meg vékony szálon csurogni kezd rám, addig csurog, amíg testem fölött gyönyörű halommá nem gyűlik. Mert maga az omlás is az én jól átgondolt felszerelésemhez tartozik, észrevétlen homdksiló, s a homokóra csecsén át pergő homok majd szépen betemet.

De a gyermekkor sikamlós játékait is újraálmodom, azokat a szerelmi játé- koikat, amik borzalommal és kíváncsisággal töltik el az embert, mint minden titok, a nemzés meg a véle 'kapcsolatos szerelem vagy a halál, mint valami függöny, amit az ember egyszer széthúz, és mögéje lép, bár tudja, hogy semmi sincs mögötte. Vagyis elég nagyokat ugrik az eszem. Sehol semmi, s már benne is vagyok. Például egy ilyen visszatérő álom. Csobogva és zubogva az egész völgyet elönti a tavaszi áradás, de a víz már tiszta, kristályos, jéghideg. Amott feljebb a sziklák között habzik a vízesés, valamivel lejjebb a másik, ugyanolyan. Ledobom magamról a ruhát, a vízesés alatt belépek a jeges árba, a mélybe térdelek, az ár elé, amely a mellem verdesi, és elfolyik. Felkiáltok: Petrína, lehet! Vagyis, hogy engedje már a kis hajót, amit kéregből faragtam neki. Rengeteg hajőcskát faragtam neki. Ezeket a csónakokat le kell eregetni, s én a számmal kapdolsom el őket, mint akkor. S amott fent a szikla csúcsán egy lány ül, én a lába közé bámulok, nincs rajta bugyi, és ott tiszta rózsaszín. Sajnálkozva néz. Valamit gyúr a tenyerében, valamit a vízre ítész. De hiszen ez nem az én kéregcsónakom. Torpedóként repül a víz színén, mintha uszonyokkal vágná a vizet. Tudom már: nem csónak ez. Ez a halál. Várok egy pillanatig, bemérem, eléje tartom a szám. S elég, elég, elég, az ár elragad. Tudja-e lelkem, ha már be kell vallanom, nekem, a világesemények Nagy Kommentátorának, tudja-e, mi nekem a legfontosabb? Az, hogy milyen hatással vagyok a nőkre, és hatással vagyok-e még egyáltalán. Nem tudom, de azt hiszem, ezért járok haza kerülőúton, az Interturist toronyszálló alatt. Ott ugyanis ilyenkor, szombat délután, amikor a stúdióból jövök, rengeteg szép nő sütkérezik. Még mindig felfigyelnek rám. Most is. Még az a sexbomba is, hiába kiáltotta, hogy Szia, bácsi. De amíg rájöttem, ki az, eltűnt minden, ahogy már mondtam is. Süket csönd. S ekkor pillantottam meg a plexiüveg állványt a tollrajzokkal. Folyóiratokban már láttam valamennyit, de így kinyírva és összeállítva, hogy... Az egyik rajzon Žiarište ismert sziluettje, mellette a másikon egy úti jelzés: Stop és felkiáltójel, alatta bottal egy gyalogos mintegy visszakézből a jobb felső sarokba céloz. Ott egy rigót látni, hátára fordult, két lábacskája égnek áll, alatta sötét és a következő szöveg: Elfütyülte énekét. De hiszen ez valamit jelent, de hiszen ez talány. Ez az üdülő a Žiarište melletti domboldalon van. A Stop meg azt jelenti: ember, aki visszakézből tüzel, s vándorbotjával minidig ugyanazt a teremtményt találja el, azt, amelyik elfütyülte énekét, mert unja az egészet. S ha mindezt ilyen összefüggésben egy fegyverkirakatban látja az ember, ahol a fegyvereket nem árulják szabadon, úgy következtet, hogy ott valahol, stop!, ahová az az úriember céloz a botjával, ott más a helyzet. Ott a fegyvereket biztos szabadon használhatja az ember. S ezek a gyöngéd, lírai rajzok is nyilván megértenek engem, a nevetséges bőgő szarvast. Talán nem fejeztem ki magam elég világosan, hogy azok ott a kirakatban nem közönséges agancsok, nem úgy, mint ezek, lakkozva, hanem szarvasfej, egy bőgő szarvas kitömött feje. Néha bizony magam is felbődülök. Mire gondol, ha a fejében megjelenik egy ilyen bőgő szarvas képe? Gdccs. Utálatos, visszataszító giccs. S ez vagyok én. Nem. Nem tételezhetem fel, hogy az a talány, azok a rajzok, az az értesítés vagy hirdetés vagy micsoda már azelőtt is ott volt a kirakatban. Nem volt ott. fin azelőtt egyszer se láttam. Biztos, hogy észrevettem volna. A központi fegyverbolt elárusítónője nyilván .akkor rakta ki. Nekem. Ha most itt volna a kocsim, rögtön meg is győződnék róla, ott van-e még most is. Talán nincs, biztos, hogy nincs. De már nem fontos. Az elárusítólány bizonyára figyeli a tejüveg mögül, ki áll meg a kirakat előtt, mire meresztgeti a szemét, és kitalálja, mit forgat a fejében. Bizonyára engem is észrevett. Gyakran szoktam oltJt ácso- rogni, felbecsült és besorolt. Ezek közé az esetek közé. Ilyen utasítást adott: