Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző

Eredj ide és ide, ha elég szemfüles vagy, megtalálod, amiről annyit álmodozol itt, mint egy serdülő kamasz. De várjunk csak, stop! Mégse lehetett véletlen. Társadalmunkban, amely csupa szem és fül, amely mindenre kiterjedő figyelemmel karolja fél az embert, nem lehetett véletlen dolga, ösztönöis, spontán mozgalom, hogy segítsen rajtam a közmondás szellemében: Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Társadalmunk, mint a többi is, hálózat, az idegek, az érzések és gondolatok hálózata, emberek hálózata, amely mindenkit mindenkivel összeköt. A mi társadalmunk kizárja a véletlent, vagy legalább igyekszünk hatását a minimumra csökkenteni. Emlékezem, és keresem az összefüggéseket. Egy idő óta szörnyű szúrásokat érzek a szívemben, mintha valaki egy vastag tűt döfködne belé, és ráadásul szurokfonalat is húzgálna át rajta. A feleségem rábeszélt, hogy nézessem meg magam a kórházban. így kerültem egy ismert belgyógyászhoz, aki persze EKG-ra küldött. Miért galibázik a szívem, töprengett, több feljegyzést is összehasonlított. Végül is dühbe gurult, és rám parancsolt: Ember, csináljon húsz mély térdhajlítást, illetve: dehogyis. Holnap és holnapután kirándul, úgy értem, gyalog. S szívműködésem újabb adatai felett győzelmesen, brutálisan elbődült, amivel szörnyen fellelkesített! Ember, maga rothad. Olyan egészséges a szíve, mint a harang, de maga megfojtja, könyörtelenül megfojtja. Miért? Mondtam már, azért, mert rothad. Hogy miért rothad, miért nem jár sétálni legalább egyszer egy héten, azt én nem tudhatom, azt magának kell mint értelmes embernek a legjobban tudnia. S mivel ennek a rokonszenves belgyógyásznak, ennek a nyers beszédű durva pokrócnak nem tudtam válaszolni, átutalt egy tanárhoz a pszichiátriára. Neki kellett volna kiönteni vagy kiokádni magamból az okokat: miért rothadok, miért pusztítom magam készakar via, én, az ember, akiről pedig fel lehetne tételezni, hogy gondolkodó lény.

Elindultam hát a tanárhoz az elmeoszitályra, még mindig a belgyógyász nyers szeretetének hatása alatt, s azon próbáltam gondolkodni, miért élek már évek óta természetellenes módon, miért pusztítom magam tudatosan. Azért, mert unom. És mit unok? Azt. Általában mindent. Mi az, gyerek vagy? Unom, nem unom, hát így gondolkozik egy értelmes ember? Elvégire valami felelősséget csak kell vállalnod a gyerekeidért meg a többiekért, nem? Felelősséget, kötelességet. S így, a betegek megtört tekintetével, és talán a meggyanúsítottak megtört szívével is, lépek az elmeosztály tanárának dolgozószobájába. Lelki depressziókban szenved, kérdi csak úgy mellékesen. S én minden gandölkozás nélkül bólintok. Igen, tanár. Megtört ember vagyok, lassú víz. Elrre felfigyel: No és? Üjra átnézi a kórlapomat, arca szenvedő kifejezésit ölt, s újra csak úgy sietősen és mellesleg mondja: Természetesen személyi eredetű depresz- sziókban szenved. Azt, hogy „személyi“, mint mondom, csak úgy mellesleg hangsúlyozta, de olyan tapasztalt módon, hogy fásult koponyámban szinte magától kellett feltámadnia a kérdésnek: S mi volna, ha valami más, mondjuk: „személytelen“ okból eredő depressziókban szenvednék? Ebben a pillanatban a tanár villámgyors tekintete a szemüveg fölött erre a feltételezett kérdésre is megadta a választ: Ilyen depressziókból önmagát kell kigyógyítania, osztályom, az állami klinika pszichiátriai osztálya, hogy úgy mondjam, nincs rá berendezkedve. Az embernek értenie kel-1 az ilyen tekintetekből, egy orvos, egy tanár is csak ember, nem1 gyóntató, nem is sarlatán. S mivel birtelenében nem számoltam be depresszióim egyéb okairól, túlhajszoltságról, impotenciáról, valami ostobát böffentettem ki a tanár úrnak, mire ő vigasztalón megveregette a vállam, és mondott egy szentenciát az emberiség periodikusan depresz- sziós állapotainak okairól, vagy fordított sorrendben: a depressziók depresz- sziósan periodikus periódusairól, igazán nem tudnám pontosan megismételni, így hát a professzor dolgozószobájából frissen távoztam, mint valami fürdőből, mint a gőzből, hogy tulajdonképpen nem is szenvedek. Legalábbis egy bizonyos feltételezett szempontból nem, amit sikerült akaratlanul is elsajátítanom, mert hiszen az embernek, minden eshetőségre készen, mint egy karéj kenyeret, tartalékolnia kell bizonyos szempontokat. No és ebből a szempontból, ebből a feltételezett szempontból miféle depressziókról lehetne szó? Én sem ilyen, sem amolyan okokból nem szenvedhetek. Ezért nem is szenvedek. A csecs-