Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIGYELŐ - Tatarka, Dominik: Revolverkölcsönző

egyetlen életelemem. Ma, legalábbis én úgy érzem, úgy éreztem, miközben fényképeztek, hogy ötletekben, színészi teljesítményben, az eseményeik meg- válogatásában .túlszárnyaltam egy magas színvonalat.

így indultam hazafelé a stúdióból, s mint szombaton mindig, nem egyenesen haza, hanem kerülővel, laz Interturist toronyszálló felé. Szokásom szerint megállók a parkolóhely sarkán, ismeri azt a helyet. Van ott egy bolt, vadászfelszerelést árulnak benne, a kirakatban fegyverek, fényképek állatokról, ezek állítólag már csak nálunk élnek szabadon, s ezeket... Visitez notre pays, tessék, valutáért lelőhetik. S nekem a kirakatban éppen ez a sörétes puska tetszett. Meg kell vennem úgy, ahogy van, (távcsövestül, csakis távcsövestül, hadd ál- mélkodjon az asszony meg a két gyerek, ha hazacipelem és felrakom a könyvespolcra. Az semmi, nem jövök tőle zavarba, mert álmodom, még mindig azt álmodom, hogy ezt a sörétes puskát egyszer hazacipelem, hogy cédula lóg rajta, éppen ezen a puskán, ezzel a figyelmeztetéssel: Fegyver csak a nemzeti bizottság engedélyével vásárolható. S igazolásra, hogy az ember tagja valahol a vadászok népi egyletének. Nem vagyok sportoló, sem vadász, megmosolyognának a bajszuk alatt, ha meg kellene magyaráznom, miért van a fegyverre szükségem, de akárhogy is, egyszer az enyém lesz. Leitatom őket, hadd higgyék, hogy szeszélyes emberrel van dolguk. A Kommentátor, a világesemények nagy szombati kommentátora megengedhet magának egy-két szeszélyt. Nem igaz, kislány ?

S egyszerre, ahogy így ácsorgok a fegyverkirakat előtt, s mint mondom, összevissza csapongok, a kirakatot kinyitja belülről egy elárusítónő, nem tudnám megmondani, láttam-e máskor is, vagy sem, ha meg-megálltam, és azt se tudom, ott wlt-e már előzőleg is a kirakatban az a tollirajzokkal teli plexiüveg állivány, mert én a mai napig egyszer se figyeltem fel rá, vagy talán épp azért állította oda, igazán nem tudom, és képtelen vagyok visszaemlékezni rá. Csak azt tudom, hogy mezítláb lépett a kirakatba, arca valahogy szétfolyt, hátat fordított nekem, és egy tollseprűvel porolgatni kezdte a lakkozott szarvasaganesokat, éppen ilyenek voltak, ni. S a parkolótéren egy nő, aki nyitott Peugeot-ban ült, odakiáltott valakinek: Szia, Csao, integetett, s én körülnéztem. A kormány mellett egy kopasz pofa, valami nagyhangú külföldi meg- paskolta a nő farát, és gázt adott. Mellettem suhantak el. Én is intettem neki. Víkend? Vigyen el az ördög, te valutás sexbomba! Tetszett a nő. Ebben a gavallérban nem sok gyönyörűséget találsz. Felém is intett, nekem is Odakiáltott valamit. Szia, bácsi. Fuj, bácsi az öregapád!! Honnan a csudából iismerílek, te lány? Abban a pillanatban minden összefolyt előttem, mindent elnyelt a pokol, a kihívó sexbomba, de a fehér köpenyes lány is a kirakatból, a köpeny alatt nyilván semmi se volt, még akkor se, amikor a farát fordította felém, és a kakast óllal a lakkozott agancsokat porolgatta.

Dehát miért mondom én ezt magának, kislány?

Előfordul, egyre gyakrabban, hogy szórakozott vagyok, magamba süppedek, ahogy mondani szokás. Sokszor a legélénkebb eszmecsere közben is, amelyik egyébként érdekel, hogy megkezdik-e a dunai erőmű építését, vagy sem. Vagy össze-összejövök Petrínával, egy kedves fiatal teremtéssel. Kedveltem, sőt örömöm telt benne. Ő mit talál bennem? Semmit. Egy csöpp haszna sincs belőlem. Szeret mesélni, mi újság náluk a szerkesztőségben, miit olvas, mire gondol. Elmondja a pletykáit, ki kit szeret, ki kitől válik. Én többnyire nem ismerem sem azokat az embereket, akik egymásba szerettek és válni fognak, sem azokat a könyveket, amiket olvas, de minden érdekel, amit mond. Szinte szenvedélyesen, mintha kancsóból öntené rám a pletykáit és egyebeket. Feljár hozzám. Ő, Petrína kapott rajta néhányszor, hogy nem figyelek. Később aztán meg is fenyegetett: Már megint nem figyel. Nem is mondok én már semmit. Meg se látogatom, de komolyan, feketére se megyek magával. Vagy meg kell mondania, mire gondol. A beszélgetés, az óvodások csivitelése, a betonkeverő robaja, vagy az utcai zenebona is egyszer csak kettéhasad, s én fejjel zuhanok a süket és zajtalan szakadékba, repülök, úszók a csöndességben, ismerős helyeken találom magam, melyek valaha megtetszettek, vagy melyeket már ré- gesrég megálmodtam, tartalékoltam. Az omladék alatt ástam1 egy vermet.