Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: Vita prózánk helyzetéről

Duba Gyula szerint „a csehszlovákiai magyar múltnak két eseménye volt döntő hatással a magyar nemzetiség életére: az első maga a nemzettől való elszakadás ténye, mely az első köztársaság fizikai és szellemi alapélménye volt, a második az 1945—48-as évek jogfosztottsága, mely a harmadvirágzás íróinak döntő élményévé mit“. S ez így igaz, de a fogalmazás szinte kihívóan pontos:: mindkét esemény csak hatott ránk, mindkét ízben csak elszenvedtük a történelmet, s egyik ízben sem voltunk alakítói sorsunknak. S mennyire vagyunk azok ma? A Veféscsoportról szólva írtam le egy hónappal ezelőtt ugyanezen a helyen: „Nálunk a társadalmi élet szinte egyetlen lehetséges formája a népművelés, az irodalmi estek, az iskola-politika“.

S „passzivitásunk“ -más adottságokkal, nyelvünkkel és származásunkkal is motiválódik. Röviden és képletesen: falusiak és magyarok vagyunk a polgár és szlovák Pozsonyban. Hurcoljuk otthonról hozott, humánusabbnak és szigorúbbnak hitt, de sokszor csak gátlásosabb és nehézkesebb erkölcsünket, s magyar hagyományainkat, műveltségünket és tő r té ne le mtuda t unk a t, amely tér híján nem felszabadít, hanem agyon nyom bennünket. Nekünk a kor, a város csak megmutatta magáit, de képtelenek vagyunk birtokba venni, tizenöt-húsz év után is csak a perifériákon ténfergünk: valamiféle falról állandóan visszahullunk. Eredménye: jobbik esetben az „önmagából kifelé monologizáló" írói attitűd, a vágyakozás irodalma (például Duba: Valaki kopogott az ablakon), rosszabbik esetben előlegezett „szintézis“, tipulsaink zökkenőmentels, problémát- lan környezetváltozása, amikor is semmi más nem történik, csak — képletesen szólva — vagy idegeneket beszéltetünk magyarul, vagy várossá dekorált faluban mozgatjuk hőseinket. S miért lehetséges az uitóbbi egyáltalán, s miért nem vethetjük össze az előhbit sem a vágyakozás, a magány — mondjuk kafkai — irodalmával, hisz mindkettő ugyanannak az alaphelyzetnek a következménye? A válasz fontos, mert alapkérdéseket érint, sokfelé ágazik: azért, mert Kafka a kiszorítottsága ellenére is művelt polgár, akiben a kiszorítottság tudata világnaggyá, egyetemessé nőhetett. Ő leírhatta, hogy: „Nem szükséges kimenned a házból. Maradj az asztalodnál és figyelj. Még csak ne is figyelj: egyszerűen várj. Még csak ne is várj, légy egészen csendben és egyedül. A világ eléd jön, és felkínálja magát, hogy leleplezd; nem tehet másként, szenvedélyben fog vonaglani előtted“. Mi nem írhatjuk le, mert mi azelőtt szoríttattunk ki egy világból, mielőitt azt még tudatosítani érkeztünk volna. S itt nemcsak társadalmi magányunkra s általános műveltségünk hézagosságára, felkészületlenségünkre gondolok, hanem például a szorosabban vett hagyományainkból való kis zor í to t tság unkra is. Az ősszel Kolozsvárott, Balogh Edgár múltat aktivizáló társaságéiban jöttem rá, hogy mi egy kicsit néma szülök gyermekei voltunk és vagyunk, s az irodalom nyelvét beszélni csak úgy tanultuk meg, mint ahogy a néma szülők gyermeke is csak megtanul azért valami vegyes, másoktól felszedett nyelvet. Mi is megtanultuk Móricz Zsigmond (ha nem Tömörkény!), Tamási Áron vagy Szabó Pál nyelvét (mondhatnám persze Hemingwayt és Kafkát is), de mivel ez nem a szülők komplex nyelve, nem fogja magába a család (a mi családunk) éjjeli edénytől választójogig terjedő teljes s egyszeri élményét, nem mondhatjuk el rajta a m'i magyon is egyszeri, s modem valóságunkat. Nyelv és valóság, műveltség és valóság között ötvenéves a hézag, ötven év előtti prózai konvenciók: a szüzsé és a pontos jellemrajzok nyelvén „monológizálunk önmagunkból kifelé“, akarjuk kifejezni a nagyon is mais világérvényű magányunkat, ellentmondásainkat. De hogyha ötvenben nem abszuxdmőd önmagunk őseinként indulunk, ha Bányai, Sellyéi, Morvay, Darkó István és Tamás Mihály műveinek, s az „Ojarcú magyarok" programjának ismeretében születnek első könyveink, vajon más lenne-e most a helyzeti? Nem tudom, de nem nagyon valószínű. A két háború közötti Szlovákiai magyar irodalom ugyanis éppen úgy „önmaga őse“, éppen úgy a készülődés irodalma, mint a mienk. Nem monologizáló, nem kérdező irodalom ugyan, sőt sokszor éppen az „aktivitás“ jegyében születik, de ez az aktivitás — mivel a munkásmozgalomtól közvetlen átvett, s nem az irodalom eszközeivel kifejezett — nem hat a törvény erejével. Zömmel a véletlenek folytonosságba nem kapcsolható irodalma ez. Nem adja a végtelen dimenzióit, nem nyúlnak belőle kapcsok az egyete