Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - DISPUTA - Zsilka Tibor: A költői nyelv statisztikai vizsgálatáról
messég felé. De nem is (közvetlen példákra, elbeszélés- és regénymintákra lett volna nekünk az induláskor szükségünk, hanem emberit s szellemet formáló közösségre, komplex műveltségre, meghitt beszélgetésekre, vitákra Balogh Edgárral, Fábry Zoltánnal, Dobossy Lászlóval, Szalatnay Rezsővel, de Győry Dezsővel, Forbáth Imrével, s Darkó Istvánnal is. Akkor talán társadalmi passzivitásra ítéltségünk ellenére is eljutottunk volna önmagunk: kiszorultságunk valódi tudatáig. íme: a jó epika a tehetség és még mennyi minden kérdése. S hogy egészen az indító gondolatig nyúljak vissza: mennyi külső oka van az esszé-irodalomnak (s a „monologizáló“ irodalomnak!). S befejezésül szóljunk még ez írás elején említett jelszavak egyikéről, amely ha közvetve is, s nem döntően, de ezeket a: külső okokat erősítette. Kezdettől fogva Hídnak tudjuk és hirdetjük magunkat. De vajon jól magyaráztuk-e mindig ezt a jelszót, s nem egyszerűsítettük-e a közvetítő szerepét sokszor a fordító szerepére? Ügy közvetítettünk, hogy ezzel mintegy aktivitásunk, különlétünk egy darabjáról mondtunk le. Ügy közvetítettünk, mint a tisztára súrolt ablaküveg: láthatatlanul. S vajon a kultúrák közvetítése az irodalmi alkotás szintjén mennyire csak a mi adottságunk, mennyire jelenthet ez sajátos, speciális programot? Mondjuk a Budenbroks-ház mennyivel kevésbé aibszorbál s egyben közvetít kultúrákat, mint a mi közvetíteni kívánó irodalmunk? Kérdések, amelyek egy kicsit már önmaguk válaszai: „Író számára ez a program (a közvetítés programja, TÄ) — kevés. Így helyzetünk csupán külső effektusokban érvényesülne, belső értékei kihasználatlanul maradnának. A hidat — önmagunkban kell felépíteni“ (Duba Gyula, Irodalmi Szemle, 1966 — 10). Azért teszem ezt iszóvá, s idézem a Duba által mér egyszer leírt gondolatot, hogy aláhúzzam, felhívjam rá a figyelmet. Nem közvetíteni kell (ez egyébként is végtelenül hálátlan feladat), hanem a legsajátabb érdekünkben abszorbálni. Pótolnunk kell a réven, amit elvesztettünk a vámon, hogy adottságaink, társadalmi passzivitásunk, kiszorított Ságunk ellenére is „elénk jöjjön a világ, és felkínálja magát, hogy leleplezzük“. Az egzakt módszerek az utóbbi időben a nyelvészetben is kedvező fogadtatásra találtak; magyar szakterületen viszont még nem honosodtak meg teljes egészében, s hiányukat lassan kezdjük is érezni.1 Először az egyes költők és írók művei alapján kell elkészíteni a gyakoriság szótárakat a szófajok elosztásáról, s több ilyen tudományos munkából és statisztikai felmérésből le lehet majd szűrni az értékes tanulságokat. Mert ha történetesen tudni fogjuk, hogy a lírai költeményekben átlagosan 11 százalékban szerepelnek a meléknevek, akkor a szófaj néhány százaléknyi eltolódása felfelé vagy lefelé már sokat elárulhat egy-egy költő stílussajátságairól. Meggyőződésünk, hogy a pontos adatok idővel sokkal súlyosabb és megbízhatóbb érvekké válnak, mint az eddig tapasztalt és mostanáig szokásos empirikus elemzések. Igaz, a statisztika többé- kevésbé csak kiindulópont lehet további egzakt vagy más vizsgálatokhoz; létjo1 Ezzel a kérdéssel legutóbb Papp Ferenc A társadalomtudományok matematizálódásáról című írásában foglalkozott (Alföld 1966/2.; 41 — 45.). a költői nyelv statisztikai vizsgálatáról Zsilka Tibor
