Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - DISPUTA - Tőzsér Árpád: Vita prózánk helyzetéről

Az esszé minden irodalmi értéke ellenére is „másodlagos“ műfaj (a „másodlagos“ itt persze nem értékmérő jelző): nem „az“ irodaiam, hanem az irodalom figyelése, s ha egy irodalomnak ez a figyelés a fő funkciója, akkor ott baj van a figyelés „tárgyával“. Hogy mennyire van baj vele a mi esetünkben, ez majd épp e vita során válik el, de egy tény: folyóiratunk, az Irodalmi Szemle egyre inkább kénytelen valóban csak „szemle“, tehát figyelő és rendszerező fórum lenni. Egyre nagyobb hely jut benne az elméleti irodalomnak, nő a próza-importunk, szaporodnak a fordítások: csökken irodalmunk aktivitása. S az okaik? Egy cseppet sem olyan egyértelműek és könnyen fetmutathatóak, mint ahogy az első pillanatban gondolnánk. Okmagyarázatok, jelszavak születtek és születnek állandóan, sőt az állapot ellensúlyozására megpróbáltunk a „szükségből erényt csinálni" is, de mivel eredményt egyik program sem igen hozott, ideje más felé is tájékozódnunk, a kiutat másfelé is keresnünk.

Duba Gyula 3. ankét-kérdésünkre adott válaszából (Irodalmi Szemle 1966/10) idézek: „A jó epika megszületése — tehetség kérdése“. S ki merné vitatni, hogy nemcsak a jó epika, de az egész irodalom is a tehetség kérdése elsősorban, de vajon csak a tehetségé-e? Hiszen nekünk is vannak tehetséges prózaíróink, s mégis!

Fábry Zoltán Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz című regényét, a „szlovákiai magyar regény“ megteremtésére tett, értékeiben s teljességre törésében egyaránt kiemelkedően jelentős kísérletét elemezve Max Picarddal érvel: „Csak ha az író nem önmagából kifelé monologizál, lesz a regény maga is igaz világ, mely többet tartalmaz, mint amennyit írója beléadott: a regény több lesz, mint maga az írója“. Ergo: Rácz is „kifelé monologizál“, regénye csak a szerzővel egyenlő: lírai realizmus. De vajon nem ilyen „kifelé monologizáló“ irodalom-e mondjuk Duba Gyula legjobb elbeszélései, a Tükrök, a Csillagtalan égen strucc- madár, vagy a Valaki kopogott az ablakon, sőt tovább megyek: Szabó Béla A család kedvence című regénye is? S mikor monologizál az író önmagából kifelé? Mikor egy eleve adott, s változtathatatlannak tűnő helyzettel „barátkozik“, küzd és benne helyét keresi. Magyarán: mikor aktivitásának csak sajátmaga lehet a területe. De vajon nem ilyen eleve adott helyzetben, gépezetben magát kereső attitüd-e az egész modern irodalom Kafkától Dürrenmatig s Hra- baltól Sánta Ferencig ? Milan Hamada, szlovák kritikus az új évet azzal a panasszal kezdte a rádióban, hogy a szlovák irodalom egyre inkább konzumens, fogyasztó irodalom, egyre inkább csak tudomásul vesz, s nem termel. S valóban, az irodalmi passzivitás: az adott gépezet fogaskerekei között tehetetlenül magát maró, kereső, kételkedő irodalom az egyik oldalon, s az „esszéirodalom“, s a fordítások tömege a másik oldalon — nem szlovákiai magyar specialitás, hanem' világjelenség. S oka? A társadalmon túlra szorítottság, az aktivitás „szocializálásának“ megvalósíthatatlansága és szükségtelensége (mert semmi „valós“ életszükséglet nem sürgerti), a technika biztosította jólét, az ember tehermentesítése, egyszóval: az „elidegenedés“. S ettől nem mentesek a keleJt-európai szocialista irodalmak sem! Ha Jean-Paul Sartre a regény megújulását a szocialista irodalmaktól várja, ez ránk nézve lehet hízelgő, de nagy a gyanúm, hogy az író várakozása nem egészen megalapozott.

„A kapitalizmus függőségi viszonyok rendszere, melyek belülről kifelé, kívülről befelé, felülről lefelé és alulról fölfelé hatnak. Minden része a hierarchiának, minden vasba van verve“ — írja Kafka. Nos, úgy tűnik, hogy a modern termelés a társadalmi tudatnak, moréinak és etikának mai fokán a szocializmusban is csak bizonyos „vasba vertség“, függőségek, érdekeltségek (lásd: új gazdasági rendszer!), ha úgy tetszik, egyfajta elidegenedés árán és alapján lehetséges. Az elidegenedés tehát nem a szocializmus elméletével, hanem a modem termeléssel függ össze. Márpedig míg a társadalom nem „felel“ az elidegenedésre, addig irodalma is csak „kérdezni“ képes.

Az irodalmi passzivitás nem szlovákiai magyar specialitás, hanem világjelenség — mondtuk és bizonyítottuk az előbb. De a mi passzivitásunknak, „önmagából kifelé monologizáló“ irodalmunknak a világjegyek mellett van néhány „speciálisan“ szlovákiai magyar jegye is. A jelenség lényegét, a társadalmom- túliságot, a kiszorítottságot mi például hatványozottabban éljük és érezzük.