Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - VETÉS - Keszeli Ferenc: Claudia (novella)
— Megfoghatom a kezedet? Nem nyújtotta a kezét, csak óvatosan megmozdította, jelezve, hogy nem tiltakozik ■ellene. Hosszan hallgattak. — Akarsz velem holnap találkozni? — kérdezte Claudia. Tibor szerette volna azt mondani, nekünk már nem kell találkoznunk, mert együtt maradunk, szerette volna azt mondani, hogy gyere hozzám, a lakásomra, és... szerette volna megcsókolni, de nem tette, mert nem akarta az egészet hajdani, pocsék kalandjaihoz hasonlóvá tenni. — Jó volna rögtön délelőtt találkoznunk, de elutazom, és csak estére jövök vissza. Találkozzunk hát este, ugyanott és ugyanakkor, ahogy előzőleg megbeszéltük. — Ne utazz el! — Muszáj. — Miért? — „Pénzügyben“ utazom. Lakást akarok venni, de mindig elverem a pénzemet. Most is kínálkozik egy lehetőség, de nincs rá gubám. — Miért nem' spórolsz? Mennyit keresel? — Sokat. — Nem szabad elverni a pénzt — mondta, és hagyta, hogy Tibor megcsókolja a .homlokát. —- Hová megyünk? — kérdezte Tibor. — Hazakísérsz. — Hol laksz? — A régi gyártelepen. Munkásszálláson. Tényleg. Valóban érezni lehetett ruháján a közös szállások szagát, a szappan és az •olcsó kölni szagának keverékét. Valamikor ebből Tibornak is kijutott, megutálta, mert a nyomorult hónapokra emlékeztette, de most kellemes volt magába szívni, jó volt érezni, ahogyan elkeveredett a lány tiszta szagával. Megérkeztek a gyárkapuba. Régi gázgyár volt, már csak a fele üzemelt, s annak -a másik utcából volt a bejárata. A másik felét lebombázták, az csupa rom volt. Csak a munkásszálló maradt épen. A romokat bekerítették, nehogy ember megközelíthesse, mert a bombatámadás óta érintetlen betongerendák és romok még veszélyt rejthettek. Túl a kerítésen toronyházak emelkedtek a magasba. A porta egy mély, üvegezett fedelű kapualj volt, de látszott, hogy itt a háború óta nem tartanak portást. És Claudia itt lakott. Tibor hirtelen elkedvetlenedett, s gyorsan búcsúzni akart. Ügy érezte, valamit sürgősen el kell végeznie, de nem' tudta pontosan, hogy mit. Azt tudta csupán, hogy most azonnal el kell valahová sietnie, hogy mielőbb visszatérhessen, a lányért. A száját akarta megcsókolni, de a lány csak a homlokát hagyta. — Szeiretlek — mondta. — TudíOm — válaszolt Claudia —, de meg kell javulnod, nem szabad elverni a pénzt. Gyorsan búcsúztak. Szervusz-szervusz és egy mosoly. Tibor felzaklatva vonult a kerítés mellett. Idegesítette a hosszú, végtelen drótsáv, <de mégsem ment át a másik oldalra. Igyekezett kerítésoszloptól kerítésoszlopig lépni, s ha nem jött ki a lépés, csak felét lépett. Az út túlsó oldalán ketten csókolózt.ak. Felfigyeltek rá, hogy furcsán megy, minden tizedik lépésnél felet lép. Nem törődött velük, és csak azt mondogatta magában: ennek a kerítésnek egyszer vége lesz... nem szabad elverni a pénzt... vége lesz, s ha nem jön ki a lépés az oszlopok között, akkor sosem lesz vége, de kijön, mert nem szabad elverni a pénzt, mert szeretem ezt a lányt — mert szeretem... — és hirtelen hangosat káromkodott. A túlsó oldalon a csó- kolózók biztosan meghallották, de nem nézett vissza. Akkor már tudta, hogy ennek a lánynak csak ez az egyetlen tisztességes ruhája ■van, s hogy azért nem visel ékszert, mert nem telik neki rá. A randevút másnap este nyolcra beszélték meg, de Tibor már hatkor visszaérkezett a vidékről. Levetette ruháját, tisztítót készített elő, bekapcsolta a vasalót, hogy ünnepélyessé tegye egyetlen öltönyét. Amig a vasaló melegedett, cipőjét tisztította. Egyszeresek hirtelen mindent abbahagyott, kikapcsolta a vasalót, kitette az erkélyre, nehogy valami meggyulladjon tőle, és visszaindult a városba.
