Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - VETÉS - Keszeli Ferenc: Claudia (novella)

Vasárnap este hét óra volt. Sétált a város. Tibor az autóbuszmegállónál bámészkodott. Két idősebb férfi, két idősebb nő, egy fiatal pár és egy tizen-valahány év körüli kislány. Összetartoztak. Beállt az autóbusz. Búcsúzni kezdtek, csókolóztak. A fiatalok csókolták meg egymást utoljára. Az egyik idősebb férfi és nő, valamint a fiatalember felszálltak a buszra. A lány, a kislány és a másik idős pár lentmaradtak. Amikor a busz elindult, integettek egymásnak, mosolyogtak, és elégedettek voltak. A fiatalember és a szülei. A lány, a szülei és a testvére. A fiatalok szeretik egymást, úgy látszik, a szülők most ismerkedtek meg, látogatóban voltak a lányéknál, lánykérőben, azok meg családostól kikísérték őket az autóbuszhoz. A fiatalok szeretik egymást — gondolta magában. — És ha nem is szeretik egymást... most boldogok. Én még sohasem voltam boldog, én még sohasem voltam hasonló helyzetben, mint ez a fiatalember, mint ezek. Jó nekik, irigyelhetném őket. Nekem még sosem volt jó, soha az életemben. Szeretem Claudiát, miért ne venném feleségül, miért ne búcsúzhatnának a mi szüléink is. Ö se boldog, én se. Feleségül veszem. Talán csak azért, mert sose voltam boldog, és ha nem is leszek az, ő az lesz.

Örömében hangosat káromkodott, aztán belevegyült a vasárnapi, ünneplő tömegbe. Ténfergett és Gusztávra gondolt, hogy az is napok óta így csavarog, mert a felesége elutazott. Alig gondolta ezt végig, meglátta a túlsó oldalon a barátját, Gusztávot. Arra gondolt, hogy tegnap még ő is így bámészkodott a nők után, de az a tegnap már „valamikomak“ tűnt. Az eszébe se jutott, hogy Gusztáv már nős, és mégis. Biztos volt a jövőjében, mert biztos, volt a szerelmében. Átment ő is a túlsó oldalra. Gusztáv lelkesen fogadta.

— Volt tegnap valami?

— Semmi közöd hozzá. Különben tanúnak szeretnélek meghívni.

— Jó, — mondta az komoly arccal, mert Tibor már egyszer belógatta, hogy elvesz egy lányt, és meghívta tanúnak. Gusztáv akkor elhitte, s azt mondta, hogy nincs ugyan fekete ruhája, de azért elvállalja. Aztán kisült, hogy hülyeség volt, s azt hitte, most is az.

— Ne röhögj! — mondta Tibor.

— Nem röhögök.

— A dolog komoly, öregem, ne hülyéskedj, megkaptam a pénzt is a lakásra. No, szevasz — és hirtelen otthagyta.

Tízig várt a megbeszélt helyen, de a lány nem jött el.

Nem volt bosszús, csak szomorú. Elhatározta, hogy gyalog megy haza. Kint lakott a külvárosban.

Zsebretett kézzel, töprengve ballagott az utcán. Enni kéne valamit, gondolta, de sajnálta megkezdeni a pénzét. Tízezer korona volt a zsebében. A pénz, amiért vidékre utazott, a lakás ára. A járdákon még mindig nagy volt a forgalom, a vasárnapi sétából hazavonulók zsivaja.

Nézegette az embereket. Az utca lejtőjén haladt, amikor vagy ötven méterrel maga előtt meglátta Claudiát. Céltalanul jött, sétálva. Nem gyorsította fel lépteit.

A tekintetük ollyan volt, mintha két perce látták volna egymást utoljára.

— Szervusz — mondta, és megcsókolta a lány homlokát.

Nem kérdezte: miért nem jöttél, Claudia sem kérdezte, hogy ő miért nem kérdezi. Megfogta a kezét.

— Megvan a pénz a lakásra — mondta. — Gyere, itt megvacsorázunk. És visszafordultak.

Fél tizenkettő körül járhatott az idő, amikor hazaéritek.