Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - VETÉS - Keszeli Ferenc: Claudia (novella)
tam azonnal lerohanni. Mire beszélgetni kezdtünk, éppen letették a szaxafont. A következő táncnál ügyetlen voltam, felkérte előlem egy pali, de a harmadikat már ismét vele táncoltam. Akkor már nem1 teketóriáztam, hanem egyenesen megmondtam neki, hogy beleszerettem, és most azonnal mondja meg, eljön-e velem egy más mulatóhelyre, vagy... Azt mondta, hogy most nem jöhet, mert az a rohadt társaság — nem így mondta, de így gondolta —, szóval, hogy öt ünnepük, és most nem jöhet. És képzeld, tudtam, hogy aznap Claudia-nap van, mert volt egy nőm, akit pontosan így hívtak, és pontosan tudtam, mikor van a névnapja. így hát rögtön ráköptem, hogy: hát akkor hogy érzi magát, kedves Claudia? — Nem Claudia Cardinale volt az, te? — röhögte el magát Gusztáv. Tibor megsértődött. Elfordult, és ivott a szódából, amit a konyakhoz hozott a pincér. Nem beszélt tovább. — Na és aztán? — kérdezte Gusztáv. — Aztán hülye vagy. Szóval mondom, nagyon szép lány, és azt mondta, hogy most nem jöhet, de holnap találkozhatunk. De tudod, másnap nem találkozhattunk, mert utaztam. Aztán megállapodtunk, hogy vasárnap összejövünk. Kértem, mondja meg, hánykor és hol, de hogy mondjam meg én. Aztán nagy nehezen megegyeztünk, hogy ő állapítja meg a helyszínt, én meg az időpontot. — Sokat dumálsz, öregem. Holnap vasárnap, mi? Na, szeretnék én ott lenni azon a találkán! — Hát, ha nem hiszed, gyere el. — Öregem, amilyen mázlid van, éppen jönne egy nő, akit már régebben ismersz, és rámondanád, hogy ő az. — Mondom, hogy nagyon szép, ilyen nőt még nem láttál. Gusztáv legyintett. Az ilyen legyintések nem voltak ritkák, s Tibornak még az élettől is elvették a kedvét. Szemben ültek a bejárati ajtóval. Gusztáv éppen a pincért kereste tekintetével, ő .meg a poharat bámulta. Gusztáv hirtelen megrándult. — Odanézzü! Micsoda nő... Ha ezt... — Atyaisten, hisz ez ő! Feszülten figyeljék a mozdulatait. Már éppen le akart ülni a hosszú kávéház túlsó végében, egy tőlük távol eső asztalhoz, amikor találkozott a tekintetük. Tibor felugrott, és a lány felé ment. Az is feléje indult. Gusztáv dadogott, amikor bemutatta neki. Tibor szerette volna az arcába kiabálni, hogy te hitetlen, nesze, nézd, és csurgasd a nyálad a márványasztalra. — Munkából jövök — mondta a lány —, csiak beugrottam egy kávéra, mert az éjjel tanulni szeretnék. Hangján érezhető volt, hogy mentegetni szeretné magát, hogy ő igazán csak azért jött fel egy kávéra, mert nem akar a könyv mellett elaludni, és ő igazán nem jár egyedül kávéházba és mással sem, mert ő nem „olyan“. — Vizsgára készül? — kérdezte Gusztáv. — Nem, az még később lesz, de hétfőn megyek iskolába, s holnap is dolgozom, és holnap estére megbeszéltük Tiborral, hogy elmegyünk egy kicsit táncolni, hát azért alkarok tanulni. Gusztáv ismét kérdezősködött. — Hol tanul kedves? — Esti iskolát végzek. Claudia ugyanolyan kék, horgolt pulóvert, fehér vászonszoknyát s a pulóver alól kivilágító hófehér melltartót viselt, mint amilyet akkor a névnapján. Bámulta a lányt, itta a szépségét. Fülbevalót nem viselt, nyakában sem volt semmi, a kezén se karóra, se gyűrű, se karperec. Melltű sem1 volt a ruháján, pedig Tibor szerette a nőkön az ékszert. De Ciaudia így is szép volt, így is tetszett neki. — Hazakísé^ek — mondta hirtelen Tibor. A lány alig észrevehetően bólintott. Gusztáv meghökkent a hirtelen elhatározástól, de miután odajött a pincér, ő is fizetett, zsebrevágta öngyújtóját, felemelte a cigarettái dobozt, belenézett, majd azt is zsebre vágta. A ruhatárnál elbúcsúztak Gusztávtól.