Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - Egri Viktor: Örökbefogadás (elbeszélés)
Forró lett a fejem. Apám bejelentése olyan váratlan volt, hogy szinte szédültem. Hát emiatt volt a vasárnapi meghívás? Ott a szalonban rám, az ízlésemre, a modoromra volt kíváncsi. Vajon mivel nyertem meg tetszését, mit mondhattam1, ami erre a beláthatatlan horderejű lépésre késztette. Arra jól emlékeztem, hogy nem áradoztam rajongva, amikor a képeit és vázlatkönyveit mutatta. Azt dicsértem, amit eredetinek és művészinek éreztem, képeinek világító, friss színeit, a kompozíciók sikerült arányait, kerülve a „főnöknek“ kijáró üres hízelgést, ami a hozzáértőben hamisnak tűnik, és ellenszenvet kelt. — Königsberg úr jól gondolja — mondta apám. — Megkedvelt, megszeretett, de van más is a dologban, és ez is érthető. — Mi az a másik? — Biztosítani akarja az öregségét, a vagyonát. — Velem? — Veled. Elég régen dolgozol nála, talán jobban ismer, minit én, az apád. — Azzal nem számol, hogy háború van? — Ennek semmi köze a háborúhoz, fiam. Bármi lesz a vége, ő a vagyonát nem veszítheti el, csak gyarapíthatja. — Mit feleltél neki, papa? Apám nem1 adott választ azonnal. Hallgatása arra vallott, hogy az öregúr ajánlata őt is mélyen felkavarfta. — Mi mást mondhattam volna, mint az, hogy <ezt meg kell beszélnem veled. Én nem is dönthetek, ez terád tartozik, 'a te jövődről van szó. Oly leverten mondta ezt apám, mintha már lemondott volna rólam, ő nem állhat a „szerencsém“ útjába. Az asztalnál eddig hallgatagon ülő anyám felzokogott. * — Ne sírj, mama — csöndesítettem. Hirtelen a szívembe vágott. Altitól retteg, hogy elveszít, nem lehet olyan szerencsém, hogy ez a furcsa örökbefogadás ne járna veszteséggel, ne sebezné meg az ő anyai szívét. A józan ész sürgetőn parancsolja: fogadjam el, egy napot se habozzak, ilyen szerencse csak egyszer érheti az embert életében, de a szív, az anyám némán vergődő szíve mást sugall: maradj, a miénk vagy, az enyém vagy, örökre az 'enyém! — Jól tetted, papa, hogy nem' mondtál igent — álltam fel. — Mikorra várja Königsberg úr a választ? — Erről nem beszéltünk. Van időd, ne siesd el! Nehéz éjszakám volt. Nem tagadhatom, iszonyú csábító ereje volt főnököm ajánlatának. Olyan élet lehetőségével kápráztatott el, amelyről még álmodni se mertem. Utazni, világot látni, képtárakat, múzeumokat látogatni, elmenni a bécsi Burgba, az Operába, ahogy az asszony teszi, a pesti Nemzetiben Shakespeare-t hallgatni és Az ember tragédiáját, a Bánk bánt, kedvem szerint könyvet venni garmadával, illusztrációkkal elláitott művészettörténeti kiadványokat, és nem számolni a garasokat. Az örökbefogadás különben nem jelentheti azt, hogy elszakadjak szüleimtől, segíthetek az ő életükön is, módomban állna. Gyötrelmfes éjszakám volt, nem jött álom a szememre. Hált ilyen izgalmakkal jár maga a puszta képzelgés? Mit hoz majd a valóság, ha én mindjárt reggel vagy egy hélt múlva igent mondanék? Egyszerre magam előtt láttam az öregurat, ahogy az egyik tájképe előtt állva magyarázza, hogy Berchtesgaden mellett a Königseenél festette, ott fogta meg a tó hallgatag varázsa, a hegyek fensége. A szépet meg kell ragadni, az takarja és felejteti el a sok Csúnya sebet, amit az élet üft az emberen, a világon. Ha van valami, amiért élni érdemes, akkor a szépség, a harmónia az, ami benn van a tájban, néha egy ember arcában, egy gyerek mosolyában, a fakadó hajnal izzásában, az alkonyok meleg színű borulatában. Ahogy a vázlatkönyvében lapozgatott, más ember volt, finomabb és lágyabb, de minden múló pillanattal fáradtabb és szenvedőbb is, mintha valami ismeretlen betegség tépte és szaggatta volna belül, olyan baj, amit titkolni kell, amit nem tárhat fel senki előtt. Milyen boldogtalan most ez az ember, és milyen boldog lehetett akkor, mikor ezt a képét festette. Minden színéből és vonásából áradt, hogy az volt az igazi élete; abban a festményben ott a szíve, a jelleme, egész emberi mivolta, és minden más,
