Irodalmi Szemle, 1967

1967/1 - Csontos Vilmos: Két vers

ami körülötte van, csak üresség, hazug színekkel megfestett kulisszák, melyek között le kell morzsolnia boldogtalan öreg napjait.

Hosszú évek, évtizedek múlva, öregségemben alighanem én is ilyen leszek, mint ő, de én még képekre sem tekinthetek fel, amelyek emlékeztetnének, hogy valami mellett vak szemmel elmentem, valami m eg f o g hatat la nt elmulasztottam.

Nem tudtam volna akkor szavakba foglalni, mi az, amit elmulasztanék, hogy a felkínált, ölembe hulló nagy bőség helyett mit adhat nekem a szegénység, nagy tudású, büszke apám tiszta szegénysége, és mit hasíthatnék ki a világ kenyeréből magamnak.

Hazudnék, ha itt most azt vallanám, hogy vonzott már a másik oldal: elkergetett és megcsúfolt tüdőbajos Somló tanítóm világa, hiszen az a világ még alig formálódott, csak mint körvonalazatlan halvány sejtés élt bennem, mint tudatom1 mélyén rejlő dac, amelynek egyszer, ha eljön az ideje, felszínre kell jutnia.

Reggel az öregúr későn jött az irodába. Nagyon barátságosan fogadta köszöntésemet; a munka kissé élénkebben folyt, mint máskor, mert aznap kirakóvásár volt, és a vevők egymásnak adták a kilincset, alig győztük kiszolgálni őket. Délután elcsendesedett a bolt, hátul az üzem is csendes lett. Arra vártam, hogy az öregúr felszólít, kísérjem el az ecetgyárba, ott zavartalanul elbeszélgethetünk, és ő talán azt a percet számolta, hogy én szóljak, tőlem várta a kezdeményezést. így aztán olykor csak zavartan, kissé csodálkozva rám pillantott. Magában azt gondolhatta, még nem döntöttem, nem akarom elsietni, és benne vollt annyi megértő tapintat, hogy nem sürgetett.

•Mindennek meg kell érnie, ennek is!

Harmadnap falragaszokon kihirdették a legfiatalabbak, a tizennyolc évesek sorozását, de cédulát is kaptam, hogy jelentkezzem a sorozóbizottság előtt. Ez áprilisban törttént, májusban már egyenruha volt rajtam.

Aztán jöttek a háborús évek; csak a Tanácsköztársaság leverése után vetődtem haza, és akkor már más élet jött. Más utat, más hívást kelletlt követnem.

Csontos Vilmos

titkolom

annak örüljek

Titkolom — rág a fájdalom,

S mázsányi a súly vállamon. Dicsekszem, nagyon jól vagyok,

— Pedig rám hideg hold ragyog. Nem melegít fel kézfogás,

S börtön a ház — a kétszobás. Hideg az asztal lapja is,

A rajta fénylő jólét — hamis.

— A valóság alig látszik: Dermedhetek — pusztulásig.

Nem szálltam bányák fenekére,

Hogy nemes fémre szert tegyek.

Nem emelt magához csillag fénye, Hogy álmaim megfényesedjenek.

A gyalogutak kérge koppan Tempóra még kész lábaim alatt, Tudok hinni a holnapokban,

— Bár látom már a bércen a havat.

Befelé fordulva, önmagamban Keresem a nemes fémeket,

S hiszem, hogy sorsomhoz tapadtan, Kincset találni itt — még lehet.

S ha néhány szem gyöngyre bukkanok: Széjjel szórom, — minek az nekem? Találjanak rá, s szedjék fel azok, Kincsre vágyón kik itt járnak — velem.

— Örüljenek ők a csillogásnak.

S én annak:

Valami szépet adtam — másnak.