Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIATAL ROMÁN KÖLTŐK - Tóth Elemér: 15 ciceró: petit, petit (novella)

Az asszony a férjére gondolt, és nagyon sajnálta magát.

A férfi szeretett volna már kint lenni a lakásból. Ismerős érzés volt, el is mo- solyodott rajta, eddig még minden itt töltött délután elteltével érezte ezt.

A férfi szólalt meg újra:

— Hozzál egy szódát! Légy szíves — tette még hozzá.

— Persze — mondta az asszony, és kiment.

A sikoltás olyan váratlanul érte a férfit, hogy megbénította. Minden gondolat egyszerre kiesett a fejéből. A nadrágját próbálta begombolni. Ujjai meg mintha meg lettek volna babonázva... Végre, sikerült.

Az asszony éppen akkor támolygott vissza az ajtóba. Arca hamuszürke volt.

— A férjem... gázzal... az ablakot... — Még kettőt lépett, és zsákként zuhant végig a padlón."

Micsoda? Nézte, bámulta az utolsó mondatot. Én, izé... A gondolatai újra össze- kuszáilödrtalk. Valami hideget érzett végigsuhanni a gerincén, s mire ia fejéhez ért, örült forirósággá változott. Úgy érezte, hogy a feje, az agya a (következő pillanatban két külön darabra szakad. Arca elszürkült, amint ismét a kéziratra meredt. Kilenc óraikor? Ebben a pillanatban a házikó minden ablaka vörös lángoktól fénylett benne.

— Nem, ez nem lehet! — Hangja sikoltva csapódott végig a szedőtermen.

A nagy darab fiú ment el éppen mellette.

— Mi az, rosszul vagy? — állt rneg.

Csak bólintott, s közben a nagy faliórára nézett. Fél hatat mutatott.

Amíg én dolgozom, ai felesége, a feleségem... Képtelenség!

— Képtelenség! — dünnyögte.

— Tessék? — nézett rá vissza a nagy darab ifiiú.

Hazamegyek! — 'határozta el magát hirtelen. A novellát a zsebébe gyömöszölte. Hogy fog rajta Márta kacagni... Biztolsan jól olssze iis szid. És ha nem... Ha... — Nagyon megijedt.

Hirtelen állt fel. A gépbe kellett kapaszkodnia, nehogy elessen.

— Segítsek? — ikérdezite a fiú.

— Semmi, köszönöm. Elindult megkeresni a mestert, de még hallotta, amikor a nagy darab fiú azt mondta a többieknek:

— Semmi, a fiatalasszony főztje biztosan megülte a gyomrát.

A mester elengedte.

Nem várt a trolira, elindult gyalog. Otthon akart lenni mielőbb, hogy lássa Mártát. Hogy hallja a nevetését.

Hat óra — Inézetit az órájára. Tudta, hogy húsz perc múlva otthon leisz. Az agya zúgott.

Tudom, hogy képtelenség.

Miért lenne képtelenség.

Várt. Minden este megvárt, ha tizenegyig dolgoztam is.

Persze. Nem vőlt mlehéz, hla kilencig...

Nem! Marta így, ennyire nem hazudhatott.

Miért, ne hazudhatott volna? Ő Se különb, minit a többi.

Különb. Igenis különb. Én tudom, hogy különb.

Hirtelen megállt. Ügy érezte megfullad. Az emberek meg nézték. Azt hitlték, részeg.

Hátha rosszull tudom? Hátha...

A lépcsőkön, fel a harmadik eméletre, már futott. Csak az ajtó élőtt torpant meg. Vágy fogta el, hogy becsengessen. Két rövidet. Kivételesen most két rövidet. Nem tette. Elővette a kulcsot. A gyomra remegett, hát várt egy kicsit, közben mélyekeit lélegzett.

Aztán halkan megforgatta a kulcsot a zárban.

Elsőnek a fekete prémgálléros szürke nagykabátot, aztán a slzürke kalaipot és végül a cipőt pillanltotta meg.

Feje abban a pillanatban olyian tiszta és hideg lett, mint a késpenge.

Halkan, vigyázva tette be maga mögött az ajtót. Ledobta a kabáitját, majd a cipőjét lis lehúzta.

Lábujjhegyen, a fürdőszobán át, bement a konyháiba...