Irodalmi Szemle, 1967

1967/2 - FIATAL ROMÁN KÖLTŐK - Tóth Elemér: 15 ciceró: petit, petit (novella)

— Arra gondoltam — lépett közelebb a férfi —, hogy tulajdonképpen hány éve is ismerjük mi már egymást. Az ismerjük szót külön hangsúlyozta.

— Mit akarsz? — kérdezte élesen az asszony.

— Semmit, csak úgy... — mondta. Aztán arra gondolt, hogy tulajdonképpen igaza van az assszonynak. Hiszen akkor eljött hozzá tanácsért, hogy akadt egy kérője, hozzámenjen-e? Hogy rendes, csendes fiú. Es ö nem mondta, hogy ne, mert érezte, hogy az a ne egy igent hord magában, amit neki kellene kimondania, s akkor ö még azt, hogy megnősüljön, el sem tudta képzelni. Erezte, tudta, hogy mindig 6 volt a hibás, és mégis... — Szép vagy — mondta mosolyogva az asszonynak.

— Köszönöm — mondta az asszony —, nem kell bókolnod.

— Nem azért mondtam, de...

A férfi lassan vetkőzött. Mire elkészült, az asszony is ledobta magáról a pongyolát. Ahogy repült, olyan volt, mintha a piros nyelvű sárkány ragadta volna el.

Zavar, szégyenkezés nélkül nézték egymást.

Később az asszony szólalt meg:

— Te vagy az én igazi férjem.

— Szeretlek — mondta a férfi. Hangja üresen kongott. Az asszony nem vette észre.

— Te vagy az én igazi férjem — mondta az asszony újra, és oldalra hajtotta a fejét, hogy a férfi belecsókolhasson a nyakába.

— Én vagyok — mondta a férfi.

— Es mégis megcsallak egy idegennel.

— Es aztán visszajössz hozzám — mondta a férfi.

— De miért? — kérdezte az asszony, mintha valahonnan a falakon túlról várná a választ. Fel is könyökölt.

— Nem tudom — mondta a férfi. — Talán azért, mert aki csal, az csalódik is. És mi mindketten mindig csalódottak vagyunk.

Az asszony egészen közel hajolt hozzá. Szeméből a meglepetés kioltotta a fényt.“

Hirtelen melege támadt. A klaviatúrán a betűk táncraperdültek előtte. Csak az M betű állt nyugodtan a vonagló itöbbi között, aztán hirtelen elkezdett nőni, nagyobbodni és rohanni feléje, mintha mindjárt szét akarná lapítani. Aztán valahogy Mártává változóit. A kínai mintás pongyola suhogott irajita. Ő meg csak ment, ment; nem is ment, inkább valahogy furcsán lebegett, de a sárkányfejek piros nyelve incselkedőn világított.

Kezét a halántékára szorította. Márta, Márta, Márta... — Halántékán érezte az ér lüktetését. Butaiság. Véletlen az egész... Nem, nem butaság! A pongyola... Tisztára megbolondultam — szidta magát —, hiszen pongyolája, sárkányos pongyolája lehet másnak is, sőt biztos, hogy van. Egy peircig mozdulatlanul, gondolattalanul ült. Majd viisszialapozott. a novellában, és itt-ott bellekapva a szemével olvasta. Közben arra gondolt, miit csinálhat Márta otthon így, ilyenkor délután? Mért neim jön el soha? Igaz, más felelsége se jön. Akkor ő minek jönne! Persze, mert... A sorok elmosódtak a szeme ellőtt. Ügy érezte, hogy leszédül a székről. A gépbe fogódzott, és próbált mélyeket lélegezni. Emlékezett rá, hogy az egyik ismerős orvos tanácsolta ezt, amikor még injekcióra járt hozzá, s már pusztán a fecskendő láttán is rosszullét környékezte. Amint jobban érezte magát, kimenít a mosdóba. Bő sugárban engedte a hideg viziet.

A tükörben véletlenül akadt meg a tekintete.

Amúgy lils keskeny, sovány arca most talán még keskenyebb volt. Patakokban ömlött rajta a veríték. Az eirek cikcakk vonala ujjnyi vastagságúra duzzadt a homlokán.

Fejét a csap alá tartotta. A jéghideg vízitől, mintha áramütés érte volna a testét, lösszeránidult.

A zsebkendőjébe törülközött, aztán visszaballagott a géphez. Nézte a novellát, most már kicsit haraggal, gyűlölettel. Éppen új fejezet következett.

Kezét a billentyűkre tétté, de már nem Br.t, csak olvasott.

„A vekker csörömpölése hirtelen szilánkokra hasogatta a kisszoba csendjét. Riadtan, egyszerre ültek fel mind a ketten.

— Már kilenc óra? — kérdezte a férfi.

— Kilenc. — Az asszony hangja szomorú volt.

Felkattintott a az olvasólámpát. Csendben öltözködtek.