Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIATAL ROMÁN KÖLTŐK - Tóth Elemér: 15 ciceró: petit, petit (novella)
de bárhogy is erőltette az agyát, nem emlékezett hasonlóra. Aztán, hogy továbbira is ízlelgette a neveket, kezdte furcsán érezni magát. Biztosan átírná, ha megkérném. Kitalálna valami más hangzású nevett — jutott eszébe, de nem mozdult a géptől. Vagy kinevetne... A K betűre helyezte az ujját, de az átírás lehetősége még gyűrűzött benne, hát inem nyomta le a billentyűt. Lehetne, mondjuk, Ilonka... Talán még hangzásra is jobb. Aztán egy kis idő múlva eszébe jutott, hogy a Józsi feleségét hívják Ilonkának. Akkor meg Józsi sértődhetne meg.„ Biztosan kinevetne, ha megkérném... A gép újra kattogni kezdett. „...— már éppen káromkodni akart, amikor újra meghallotta az asszony hangját— Várlak...“ A nagy darab fiú jött oda hozzá: — Te, valami nő vár a kaipuban. Ugorj le! Ránézett. — Most telefonált a kapus .......Valami szőke hölgy“, így mondta — azzal továbbment. Rég nem hisz már el nekik semmit, mert mindig csak húzzák, most mégis felállít, és lement ia portára. Nagyon kívánta, hogy várja valaki. Valaki... Márta... Lenit azonban nem volt senki. Körülbelül el volt rá készülve, most mégis sokkal inkább csalódottnak érezte magát, mint máskor. Arcára ült a szomorúság. A fiúk figyelték, de most, amikor visszajött, nem röhögtek. Szó nélkül ült vissza á géphez. „Két rövidet csengetett, ebben már régen megállapodtak, s az ajtó, mintha csak tárulj szézám volna, azonnal kinyílt. Ez egy kicsit meglepte. Biztosan itt várt az előszobában — jutott át rajta hirtelen a felismerés —, s már mosolygott is a nyakába csimpaszkodó asszonyra. — Tudod, mennyire hiányoztál? — mondta az asszony. — Tudom... — mondta a férfi mosolyogva. — Te mindig ilyen vagy — szakította félbe az asszony duzzogva. — Azért tudom, mert te meg nekem hiányoztál... — mondta. Az asszony megbocsátőn mosolygott, és előrement. Most vette csak észre, hogy már pongyolában van. A kínai mintás pongyolában. Ezt nagyon szerette rajta. A nagy, pirosnyelvű, tüzet fújó sárkányfejek... Mindig valahogy újjá, különössé, titokzatossá varázsolták. Gyorsan'a fogasra dobta kalapját„ a kabátot meg vállfára tette, úgy akasztotta fel. Kibújt a cipőjéből is, és ment az asszony után, az ebédlőn át, be a kisszobába..." Üjabb cigarettát tett a szájába. Kezében 'táncolt a gyufa 'lángja... KisSzoba... Hülyeség — gondolta. Hiszen ma minden új lakásban van kisszoba. SÖt, csak kisszobák vannak. — Mosolyogni próbált a gondolaton. Nem sikerült. Mégiscsak jó lenne megkérni Vargát, hogy írja át a nevét... Klára... Különben ás, az én Mártám sohase tennie ilyet. — Soha... — hessegette a gondolatai közt röpködő fekete madarat. — Csak nincs valami baj ? — állt meg a háta mögött a (főnök. — Nem, nincs! — mondta ijedten. Úgy Játszik, ma nem vagyok egészen normális* Hangosan gondolkodom. A fene vigye el! — Valahogy sápadt... Gondoltam... — Semmi, semmi — mondta, de nem fordult meg. A főnök továbbment. Egy pillanatig utána nézett, és szinte őt magát iís meglepte, hogy a felesége szőke feje újra megvillant előtte. Márta. Biztosan nagyon vár haza most is. Sohía nem fekszik le addig, amíg haza nem érek. Hogy a gondolatsor végére ért, valahogy elbizonytalanodott. Keze újra elindult a betűk felett. „Az asszony már a heverön kuporgott. A pongyola egy kissé szétnyílt. Megállt a.z ajtóban, nézte. Annyiszor látta már, de amióta férjnél van, és egy picit felszedett magára, egyre szebbnek, kívánatosabbnak találta. Lehet, hogy öregszem? — gúnyolódott önmagán. Bizonyára öregszem. Ennyi évig megtartani egy nőt, illetve... — Hány éve is már... — mormolta maga elé, s közben arra gondolt, hogy volt idő az életében, amikor még hetente cserélte a nőit. — Tessék? — lepődött meg az asszony.
