Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIATAL ROMÁN KÖLTŐK - Tóth Elemér: 15 ciceró: petit, petit (novella)
— Tizenöt ciceró, petiit petit — olvasta csak úgy magának a szerkesztői utasítást. Hat sort kérek tíz ciceróra szedni! — olvasta lejjebb. Úgy látszik, Iniciálékkal lesz megtűzdelve. Ez egy kicsit, maga se tudta, miért, lehangolta. Délután — nézett újra a címre. Valami meglepetésféle kíváncsiságot érzett. Aztán az író nevére siklott a tekintete. Varga. A mindig elegáns Varga... — gondolta. De meg kell hagyni, hogy amióta ő csinálja a kultúrrovatot a lapnál, isok jó- dolgot hozott már le. Meg írni is jól ír... Az elegáns Varga... Magában már csak így nevezte: az elegáns Varga. Szürke kalap, fekete prémgalléros szürke nagykabát. Az elegáns Varga... Szerette Vargát. Nemcsak azért, mert jó szerkesztő volt és jó író is, hanem mert nem volt beképzelt. Akárhányszor elbeszélgetett már velem is — jutott most hirtelen eszébe. Tényleg nem volt felvágós. Csak elegáns. Olyan Don Juan-féle típus. Biztosan buknak rá a nők — gondolta, s ezen egy kicsit elmélázott. Ezzel kezdem — határozta el magát hirtelen, és maga elé tette a novellát. Nyújtózott egyet, és közben pillantása véletlenül a nagy villanyórára siklott. Te jó isten, már fél három? — csodálkozott, és egy kicsit meg is ijedt. Nem attól, hogy lemarad vagy ehhez hasonló, hanem azért, mert máskor soha se töltött ennyi időt a készülődéssel. Gyorsan leült, és munkához látott. „A férfi éppen kéziratot javított, mikor az asztalán jelcsengett a telefon. Felvette. —i Tessék?'. — Szervusz — mondta egy női hang. Azonnal felismerte az asszonyt. — Szervusz. Már azt hittem... — Csacsi vagy... — A hangon nevetés érződött. — Az lehet. Tényleg. Valóban lehet, hogy csacsi vagyok — mondta a férfi, és szomorú lett a hangja. — Egész biztosan az vagy, ha gyorsan meg nem kérdezed, mért hívlak... — Még nem kérdeztem? — Nem. — Akkor?... — Siess! Jó?! Nagyon siess! — És a... — Tízig van... csak már ne beszélj annyit!“ Itt megállít a szedésben. Cigarettát vett elő; rágyújtott. Hallgatta a gép egyhangú zümmögését, s közben arra gondolt, hogy egészen jól kezdődik ez a novella. — Egészen jól kezdődik — mormolta a cigareltta kékes füstfelhőjébe. — Tízig van... Csak már ne beszélj annyit! — olvasta el mégegyszer az utoljára szedett sort. Sürgetést, vágyakozást érzett belőle... Szerelmesek... — elmosolyodott. Nagyon szerelmesek lehetnek — ismételgette gondolatban, és hirtelen úgy érezte, hogy sajnálnia kell magát. — Tízig van... — olvasta újra. Tízig?... — Milyen érdekes véletlen — mormolta maga elé, de az annyira őrzött házikó sötét eblakai már észrevétlenül kinyíltak benne. Szemét szinte öntudatlanul vissza- emölte a sorra. Még egyszer elolvasta az egészet, a tíziget szinte szótagolva. Butaság — gondolta még. Aztán folytatta a munkát. Nem szereted, ha sokat beszélek? — kérdezte a férfi. — Tudod, hogy szeretem — mondta az asszony, és hirtelen fátyolos lett a hangja. — Ne butáskodj! Máris indulok. Hallod? Halló? Halló? Halló?! Klára?!... A sör végén csattanó keresztnév meglepte. Ujjai megálltak a billentyűk fölött. Tenyere minden átmenet nélkül izzadni kezdett. Kiária... nézte, ízlelgette a nevelt, és hirtelen nem is tudta, hogy mi lepte meg először annyira. Még egyszer elolvasta... de nem sikerült rájönnie. Nincs ebben semmi — nyugtatta magát. Klára... — ejtette ki hangosan. Ahá... — Hirtelen mintha világosságot gyújtottak volna az agyában. De nem tudott örülni a felfedezésnek. A feleségem. A feleségem Márta... Klára, Márta—Klára, Márta... a kéít név szinte azonosan csengett benne... Többször elismételte. Érdekesnek találta, hogy annyi novellát 'kiszedett már, de csak most először találkozott a feleségééhez hasonló névvel. Vagy nem figyeltem volna oda? — töprengett,
