Irodalmi Szemle, 1967
1967/2 - FIATAL ROMÁN KÖLTŐK - Tóth Elemér: 15 ciceró: petit, petit (novella)
Tóth Elemár Z5 ciceró : petit petit Ha délutános volt, a csütörtöki napnak minidig örült. Akkorra kerültek sorra az irodalmi oldalak, s mivel az irodalmat nagyon szerette, szívesen szedte... Egy-egy jó elbeszélésen még el is szórakozott, felüdült. Olyankor könnyű volt a délután. Idegei is, a máskor állandó készenléti feszültségben levő, figyelő idegek így, a csütörtök délutánokon engedtek fel. Az idő is könnyebben elszaladt tízig. Sőt, ha kellett, ilyenkor egy-egy órát szívesen rá is húzott. Pedig a felesége állandóan duzzogott érte. A felesége... Vajon mit csinál most? — villant fel benne az asszony szőke feje. Alig egy éve nősült, és ilyenkor, amikor éjszakába nyúlón dolgozott, gyakran gondolt rá. — Milyen szép vagy (kicsim, milyen szép — mondta félhangosan maga elé, aztán ijedten a belépőkre nézett, nem hallottak-e meg valamit. — Szevasz — mondták azok, s kezdtek átöltözni. — Szervusztok — mondta ő. — Te, 'Gyula, hogy |is volt az a nászéjszaka? Mondd már el! — Nagy darab fiú volt a kérdező. Hangjában nevethetnék bujkált. — Hagyd már, megint kezded?! — szólt rá a másik. — Miért hagyjam? Nősülés előtt állok, hadd tanuljak valamit — mondta a nevetését nyelve. — Hülye! — mondta a másik. Ő nem szolt semmit, csak kifordult az öltözőből. Magában dohogott a gépterem felé menet, mi az istent akarnak ezek tőle. Ha egyszer úgy megmutathatnám... — gondolta és tovább nem jutott, mert hirtelen semmi sem jutott eszébe, amit megmutathatna... Hülyék! Az ócska vicceikkel... — gondolta még. Ahogy belépett a terembe, feje felett azonnal összecsapott a gépek egyhangú, monoton zúgása. Mint tíz év óta mindig... — jutott eszébe. S mint tíz év óta mindig, most is úgy érezte, hogy ő maga is szétfolyik, felolvad, hogy monoton zúgássá válik... Egy pillanatra látta magát a gép előtt ülve, görnyedten, s mindig és mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal... Jobb keze a klaviatúrán, bal keze az emelőkaron... Elindult a gépsor között... — Jó napot, mérnök úr!... —v Jó napot, doktor úr!... — fogadták mindenfelől. Ezek az állandóan ismétlődő hülyeségek... gondolta. Mindig csak ezek. Elszomorodott. Nem nézett senkire, mégis tudta, hogy ki mit mondott... A gép mellett, a kis asztalkán már ott várta a kéziratcsomó. Azt kezdte rakosgatni, rendezgetni. Versek, versek, versek... A csomó aljára tette őket. Mi ez? Közelebb hajolt. Slawomír Mrožek: Az elefánt. Fellapozta, Karcolat. — Rendben, tette hozzá magában. De mit hülyéskednek folyton azzal a nászéjszakávai ? Meg kéne mondani a főnöknek — gondolta —, laz biztosan kimosná a gyomrukat, de aztán gyorsan le is tett róla... Nézzük csak, mi van még; Mrožek, ezt már láttam. Aha! Varga Béla: Délután. Mi ez? Novella? Tiz flekk. Nagyszerű.
